Versek - Megszólít Az Erdő

Örökké

Áll és nem szól, csak néz bágyadtan,
falánk tüske szívbe nyilall, váratlan,
megremeg a kéz, összeszorul a levegő
sóhaj hallik s páratlan dallamban rázendít az eső.

Eleven só kiszívja az életet,
s mit elvesz, visszaadja másnak,
Szélcsendben madárfütty elnémít, eltemet.
S hol neved kőbe vésve pihen, biztos rád találnak.

Nem felednek, te nem felejtettél,
elhagytak, te hagytad, nem kérted, kerestettél.

És ők még ugyanúgy állnak? te megállnád?
Hogy szíved kezéből visszakapd, biztos megtagadnád?

De mások miért nem látnak?
Pedig mindent nyitva hagytál.
Lámpát égre, zenét hangosan,
s eddig maradhattál.

De nem hiszem,
hogy csak a neved olvasva élednek újra a régvolt gondolatok.
Szép emlékek, szép remények,
átkok, gondok, bajok.

S, ha majd egymagunk állunk egy felcímzett sírhanton,
s csak szótlanul nézzük, ahogy csepereg az eső,
a márványra rápattan, szétcsattan s halkan
megremeg a lepergő cseppek alatt a kő.

Úgy tüskeként hagyjuk, hogy szívünkbe nyilalljon,
elfogadva, mit utunkban ránkró az idő
s, hogy az esővel egybeolvadva tiszta maradhasson,
igével támaszd meg esenyrő lelkedet,
örökké emlékezve ki is volt ő.