Versek - Megszólít Az Erdő

Élet és Álom

Sötét vándor koptatja az idő sivár ösvényét,
hosszú az út, s árnyéka megnyúlva lengi körül,
ott ahol jár, bánat hatol a vérig
s múltja kapujában, csak bús ágyú dördül.

Felette fejet hajt a halál,
áldott megváltás az neki,
inkább vezeti, míg útja tart,
s, ha megkönyörül rajta majd,
a kaszát elő veszi.

Mindenhol csak pusztulás,
sötét kopár föld ez,
kiszáradt folyóban rab gályás evez,
s kétéltűt húz a csonttá gebedt ló.
az ostor csattan hó-hahó.

Egyre inkább fáj neki, de érezni muszáj,
a megteremtett jövőből, csak ez jár.

Eggyetlen csepp a biztos jövőre.
Feje nehéz, lehajtva húzza előre,
csak előre.

S néha megszólal egy hang- ott legbelül,
hova a néma, a bajban- menekül-
- Miért ily búsan? Hát hogy érzed magad?

- Köszöznöm jól.
S belül csak a bánat és a magány marad.

-S hogy miért köszönöm?

- Köszönöm, hogy vagyok.
S még köszönöm, hogy egy darabig maradhatok.

De míg így rab vagyok, semmi jó nem marad,
de köszönöm, hogy élsz, s a remény velem marad.

- Testvérem volt egykor a szó,
de rozsdás kés vágott nyelvet,
A mérgezett vér, emészti a lelket.

S válaszút előtt a döntés,
szépnek- csodásnak vet véget.
A gondolat már az emberé,
s a tisztaság maga a természet.

Tudom, hisz ott voltam,
bennem él a vándor.
Hibáit keresi, s gyötör,
érzem, vádol.

De a változás úgy bennem él, mint
minden kérdés,
minden válasz,
minden ember,
minden szó!

S a halál eljön, paripája csonttá gebedt ló,
s a kétéltű - élet és az álom.

A kasza az idő,
elsuhan felettem.
Tudom, érzem,
várom.