Versek - Megszólít Az Erdő

Ha éjfélt üt az óra...

Ha éjfélt üt az óra
a telihold fénye a mutató körül ragyog,
s elfeledni vágyná kedvem,
hogy éjjel nem farkas vagyok.

Erősebben verne szívem,
te is hallanád, hogy dobog.
De elfutnék az erdőben
előled, mert farkas vagyok.

S arra kérném a holdat
adja meg nekem,
ne érezzem, ne is lássam
milyen is a szerelem.

De, ha nem érezném
csak azt kérném,
ha nem látnám,
a holdat nézném.

Nem hallanám,
könyörögnék
ha eresztene,
kapaszkodnék.

S bámulnám a holdvilágot
ezt a kialudt pilácsot,
ami itt van bennem.
Egy összetört álomvilág,
a halovány vékony lelkemben.

De nem vagyok farkas,
pedig üvöltenék
és kérném dalommal a holdat,
utoljára had ugorjak.

És üvöltenék, ha lenne hangom,
de álmaimban
nincs már arcom.

Elrabolták, elüldözték,
belérugtak, leköpködték,
s közben csak a szemedet néztem.
S kértem,
hogy nézz rám ugyanúgy mint régen.

De nem vagyok farkas,
és lassan éjfélt üt az óra.
S a legkissebb mutató pillant már csak a teliholdra.

Érzem, ember vagyok.
S vérző szíven halkan dobog.
Lelkem sír és könnyben áll,
mellettem a holdsugár.

Hol lábnyomomban árnyékom jár,
árnyékomban két madár száll
hisz, meglibbenni szárnyat láttam,
mellettem a holdvilágban.