Versek - Megszólít Az Erdő

A mesemondó vígasza

Kezemben a sötét penna,
de vajon,
hogyan kezdődhet az élet,
az élet első meséje.

A hol volt, hol nem volt,
talán,
lehet egy mese kezdődése.

S, folytatódhat üvegheggyel,
hol a kurta farkú malacka,
színe legyen tarka-barka,
túrhatna is, ha akarna.

Vagy talán a szegény legénnyel,
víg pásztorral, vállán díszes prémmel,
aranyhallal, almával,
világszép királylánnyal,
boszorkánnyal, békával,
igazmondó, csillagszemű juhásszal.

S minden mesében ott a bűvös rózsa.
A piruló, veres orca,
híre- itt a szerelem,
a csókra nyílt ajkak, dobbanás a keblekben.

Az első látás,
az igazi mese.
Az örökké, a mindhalálig.
A templomi egér kenyere.

Mikor még a sötét égen
egy fénylő csillag vezette az embereket,
s a jászolban az igaz hit,
az ártatlanság megszületett.

Mikor még a bölcsesség sem nyert,
az igazság felett.

Mikor a gyermek juhászból
királyfi lehetett.

Mikor az öreg halász ellensége a tenger,
s mikor az élet tragédiája az ember.

Mikor a halálra gyógyír a csók,
mikor a gonosz felett, győznek a jók,
mikor a hős, kedveséért bejárja a hetedhét tengert.

Mikor önmagáért szeretik az embert.

S akkor a bűvös rózsa,
a szerelem hozója,
üvegbúra alá kerül.

S a varázslat hervad,
az idő,
szikár tövis, szúr.

A mindörökké halkan cseng,
sírig hasít a szó,
s a mese vége- in the end
lelket nyugtató…

-Hehe… adios, my amor,
arigato.