Névtelen gyermek sír az útvesztő előtt,
mögötte elveszett út, sírbolttal jelölt,
meghallotta léptét a halkan zúgó szél,
a névtelen gyermekét, kiről senki nem beszél.
Elhalt napraforgó mezők mentén ült,
Barázdás kocsi nyomban mi régen megkövült,
S dalokat dúdolt, hallva saját hangját ő,
a névtelen gyermek kiről nem beszél a kő.
S egyetlen legyintéssel búcsút int,
a múlt eltűnt sose volt,
élete elhagyatott tölgy lombjába bújt,
s névtelen hangot visz a szél.
Csak ő tudta, miért kísérték a fák,
s árnyéka, ha kérte, hűn mesélt…
Egy életről mit a visszhang is remél
S csak halkan dúdolja dallamát a szél.
VOUS LISEZ
Versek - Megszólít Az Erdő
PoésieEgy ideje irogatom őket. S bár nem feltétlenül fényes nappalok költeményei, időnként felkerülnek a felszínre. Kitörnek a lélek kénköves barlangjából, hogy figyeljenek. Mert amíg mi olvassuk őket, addig a szavaik belénk ivódnak és megismernek minket...
