Egy új érzés

1. Új fiú

Ma semmi kedvem kimenni a házból, iskolába menni meg végképp. De hát a kötelesség az kötelesség. Mindig együtt megyek az iskolába Carollal, Lucassal és Jackkel. Bár igaz Jack nem velünk van egy osztályba, de mindig elkíséri Carolt az iskolába, mi csak olyan plussz emberek vagyunk számára.

Mire végre rászántam magam ,hogy felkelek és elvégzem a reggeli rutinomat, már tíz perces csúszásban voltam, így sietnem kellett. Bár a tanulás miatti öt óra alvások nem lesznek elegek ahhoz, hogy egész héten figyeljek az órákon.

Természetesen Carol már az ajtóm előtt várt rám és el is indultunk az iskolába. Tudtam, hogy a többiek majd csak útközben fognak csatlakozni. Hozzánk csapódott Lucas majd Jack is aki hozott egy új tagot magával.

-Jack nem akarsz esetleg bemutatni minket az új barátodnak?

-Jaaa, perszeeee. Már el is felejtettem. Ő itt Kehuan és ebben az évben kezd az iskolánkban cserediákként. Tudjátok amerikaifocis akárcsak én.

-Ó értem.

Mindenki kedvesen köszöntötte, majd az út további része csendesen telt, senki sem akarta megszólítani az új fiút, ne hogy szerencsétlen rosszul érezze magát.

Carol mindig mindent megoszt velem. Elég érzékeny lány. Elbúcsúzáskor Jack megölelte Carolt. Jó látni, hogy szeretik egymást, összeillenek. Bár igaz még nincsenek együtt, de előbb utóbb úgy is összejönnek.

A nap többi része unalmas volt és nagyon lassan telt el. Már az utolsó órán ültem és az utolsó öt perc lehetet hátra. Beszélni akartam Carollal, mivel tudom, hogy annyi mondanivalója lenne számomra és ha ugyanolyan faktjaink lennének nem kellene egyedül ülnöm csendben.

A hazafelé tartó úton beszélgettünk. Lucas is velünk volt, így nem beszéltünk olyan dolgokról amikről neki nem kell tudnia.

Amikor Lucas házához értünk, végre tudtunk beszélni Carollal Jackről. Lehet, hogy még nem voltam kapcsolatban sosem, de meglepően jó tanácsokat tudok adni. Együtt tanultunk nálam majd délután 6 felé elment haza.

Nagy meglepetésemre Lucas toppant be az ajtómon.

-Beszélnünk kell! Most!

Ismertem Lucast sosem bántana, de ugye ki tudhatja?

-Velem te így nem beszélhetsz a saját házában!-ordítottam rá miközben látványosan elővettem egy kést a konyha fiókból.

Ettől zavarba jött és azonnal visszafogta magát.

-Jó, igen bocsánat, csak ez sürgős és nem tudom, hogy mondjam el, minél előbb túl akarok lenni rajta.

-Gyáva.

-Tehát... nos..

-Erre nem érek rá.

-Őrülten szerelmes vagyok beléd tizennégyéves korom óta!

-Meglepett-e az információ? Nem. Eddig is tudtam, de sajnálattal közlöm, hogy nem vagyok képes viszonozni az érzéseidet.

-Wow, még ezt is holt nyugodtan, póker arccal végig tudod mondani, benned tényleg semmi érzelem nincs. Tudod, hogy ez mennyire fáj? Nem is értem azt hittem, hogy ha majd együtt leszünk talán egy kicsit jobban megnyílsz előttem. De belátom vak voltam.

-Te ismered a múltamat a legjobban, nem is értem mit vártál? És igen igazad van, én nem tudhatom, hogy ez mennyire fáj neked. Én nem te vagyok, én sokkal jobb vagyok mint te. Most pedig távozz a házából.

-Nem értem mit láttam benned. Ne is keress engem, ha majd lesz valami problémád.

-Én eddig sem kerestem a társaságod, mostantól sem lesz szükségem rá.

A kijelentésemre nem tudott már mit mondani. Kiviharzott a házamból amit egy nagy ajtó becsapás kísért.

Nem tehetek róla, ha nem ismer eléggé ahhoz, hogy tudja mi lesz a válaszom.

Mivel későre járt, ezért elmentem és lefeküdtem aludni, de előtte megnéztem a telefonomat. Mindenhonnan letiltott...

A hét többi napja átlagosan telt. Számomra nem tűnt fel annyira, hogy nincs velünk. Eddig se nagyon volt vele közös órám. Ha majd keres úgy is tudja merre talál.

De végre elérkeztünk a kedvenc részemhez a héten a hétvéghez!

Szombaton délben keltem és olyan dolog törtét amit eddig elképzelni se tudtam volna...