Varázs

2. fejezet

„13. Amikor először találkozunk, akadjon el a lélegzetem és dobbanjon nagyot a szívem."

Itt az ideje, hogy megint optimista és vidám legyen, nincs több kibúvó és nincsenek könnyek sem. Össze kell végre szednie magát.

Ada a szélvédőre szitáló esőcseppekre mered, és megerősítésként – mintha csak ezzel pecsételné meg az elhatározást – biccent egyet. Felkapja a táskáját az anyósülésről, aztán nagy sóhajjal kiszáll az autóból. Szórakozottan megigazítja a frufruját, és lesimítja harang alakú, térd alá érő szoknyáját.

Nagy levegő, nem lesz semmi baj. A bátyja ugyan nem várja, de Ada biztosan tudja, hogy örömmel fogadja majd. Olivér hat évvel idősebb nála, és már gyerekkorukban is igazi védelmező nagyobb testvérként viselkedett, nem is csak Adát, Bogit is a szárnyai alá vette, mintha egy helyett két húga lenne. Most is segíteni fog.

Ada a pocsolyákat kerülgetve átvág a sáros parkolón. A sűrű földillat és a szétázott levelek keserédes illatai az orrát csiklandozzák, a finoman, de kitartóan szemerkélő őszi eső árnyasan szürkére festi a várost.

Álmos, lusta szombat délelőtt, olvasásra, teázásra és kuckózásra való, nem pedig arra, hogy az ember kiköltözzön az albérletéből, hosszú, unalmas órákat vezessen, és váratlanul a bátyja nyakára lőcsölje magát.

Ada szigorúan megrázza a fejét. Elég, épp az imént fogadta meg, hogy optimista lesz. Lehet, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogyan az ember tervezi, de hát ettől lesz igazán kalandos, nem igaz? Ez a gondolat most nem igazán dobja fel, de erről inkább nem vesz tudomást.

A parkoló közvetlenül a bátyja kávézóját rejtő épület mellett húzódik, így csak pár másodperc, és Ada már a ház falába vágott magas, boltíves kapu előtt áll. A tekintete a szándékosan régimódi cégérre siklik. Bolond lyuk, alatta kisebb betűkkel művészzug – hirdeti a fába égetett cikornyás felirat, és ha bárkiben felvetődne, hogy netán rosszul lát, egy középkori udvari bolondot festettek a kapu mellett a falra, bohócsipkával, színes ruhával, és ahogy azt illik, igen széles vigyorral. Hat évvel ezelőtt Ada és Olivér együtt találták ki ezt a nevet a kávézónak – vagy kocsmának, ezt nehéz lenne eldönteni, de Ada szerint elegánsabb a kávézó, mert annak kedves, régimódi bája van.

Ada kihúzza magát, és behunyt szemmel néhány mély, csitító lélegzetet vesz. Nem érti, mire fel ez a gyomorszorító, riadt idegesség, hiszen nem dőlt össze a világ, csupán... megakadt kicsit az élete, de hát ez mással is előfordult már. Olivér meg fogja érteni, ő pedig talpra fog állni.

– Még ma bemegy?

Ada összerezzen a füstös, szenvtelen hangra, és riadtan levegőért kap.

– Jézusom! – szorítja a kezét a mellkasára, összevissza dübörgő szíve fölé. – Hogy... tessék? – Elakadnak a szavai és elreppennek a gondolatai, ahogy a mellette szobrozó férfira néz.

A férfi magas, jóval magasabb, mint ő – pedig ő sem kifejezetten alacsony –, ráadásul ijesztően robusztus alkat, amit a motoros bőrdzseki a legkevésbé sem rejt el. Ada szívverését az sem csillapítja le, hogy a pasi úgy mered rá szürkészöld szemével, mintha pusztán már a létezése is bosszantaná, pedig még soha életükben nem találkoztak.

Ada pislogás nélkül bámulja a férfit, képtelen megszólalni.

– Bemegy? – ismétli meg a férfi, a tekintete türelmetlen és éles.

– Én... nem tudom...

Ada kótyagosnak érzi a fejét, mintha gondolatok helyett sűrű köddel lenne tele.