Varázs

3. fejezet

„6. Az érintése legyen különlegesebb, mint bárki másé."

Lukács őszinte riadalommal figyeli, ahogy Ada és Olivér feláll a kanapéról és a pult felé indul. A pianínónál a lány már nem a saját szerzeményét játssza, hanem Chopin Cisz-moll noktürnjét, és a hangok édes-szomorú áradása baljóslatú borzongást csal Lukács testébe. Mintha a végzet készülne lecsapni rá.

Nem bízott benne, de azért mégis remélte, hogy megúszhatja ezt a pillanatot. Hogy Ada épp csak beugrott, és aztán megy is tovább, így nem jut ideje még arra se, hogy Olivér bemutassa őket egymásnak. Nem bánta volna, ugyanis semmi kedve közelebbről is megismerkedni a lánnyal.

Olivér bőszen vigyorog, ahogy belépnek a pult mögé, Ada azonban inkább sápadtnak tűnik. Lukács összevont szemöldökkel, fürkészőn néz a lányra.

Vajon ő ijeszti meg ennyire? Az igaz, hogy kint a kapu előtt nem viselkedett valami kedvesen, elég csúnyán dörrent rá és még csak bocsánatot sem kért, de annyira összezavarta Ada, eszébe sem jutott. Viszont csak nem olyan rémisztő, hogy Ada úgy lépjen elé, mintha valami vérszomjas vadállat elé kényszerítenék éppen.

– Lukács, bemutatom a húgomat, Adát.

Ada bizonytalanul kezet nyújt. Lukács észreveszi, hogy leheletnyit remegnek az ujjai.

– Holló Ada, nagyon örülök.

Lukács csak nehezen fojtja vissza a gúnyos mosolyt. Ada tekintete annyi tartózkodást sugall, a hangja pedig annyira hamisan cseng, hogy egyértelműen hazudik.

– Dézsi Lukács.

Lukács megfogja Ada kezét. Ahogy a bőrük összeér, mintha finom csípéssel áramütés cikázna szét a testében, puha borzongást hagyva maga után. A lány bőre hideg, a keze madárcsontú, törékeny. Lukács épp csak megszorítja, és már visszavonulót is fúj.

Ada úgy rejti a kezét a háta mögé, mintha megégette volna magát.

Vajon ő is érezte? És ha ilyen érzés megérinteni, milyen érzés lenne megcsókolni? – rebben meg Lukácsban a lehetetlen gondolat.

Olivér átkarolja Ada vállát, és a vigyora még tovább szélesedik. Lukács úgy véli, ha Olivér tudná, miféle gondolatokat ébreszt benne a húga, az a vigyor igen hamar leolvadna az arcáról, őt meg páros lábbal tessékelné ki az épületből, de talán még a városból is.

– Ada hazaköltözik, és itt fog dolgozni. Szóval mától ő az új lakótársunk.

Bassza meg – morogja magában Lukács, és csak nehezen őrzi meg a közöny látszatát.

– Örülök – biccent Adának, és közben nagyon utálja, hogy úgy érzi, mintha smirglipapír lenne a torkában.

A lány gyanakvón összehúzza a szemét, és Lukácsnak az a bosszantó sejtése támad, hogy Ada tudja, ezúttal ő az, aki hazudik. A legkevésbé sem tetszik neki, hogy Ada így átlát rajta, hiszen tizenöt éves kora óta gyakorolja, hogyan rejtse el az érzéseit. Tudja, hogyan leplezzen el bármit, ami benne van, muszáj volt megtanulnia, és mindeddig kitűnően művelte is – legalábbis azt hitte.

– Segítek becuccolni Adának, aztán visszajövök, belefér még? – kérdi Olivér.

Lukács inkább nem szólal meg, csak bólint válaszul. Azt se bánná, ha egész nap a pult mögött kellene állnia, amennyiben így elkerülheti a lányt. Ha nem látja őt, talán nem lepik meg mindenféle ostoba fantáziák.

– Szuper, kösz – biccent Olivér újabb vigyor kíséretében, aztán kitereli Adát a pult mögül.

Lukács egyszerre bosszúsan és töprengve mered utánuk – amint hátat fordítanak neki, Ada tartása ellazul, kevésbé tűnik feszültnek. Ezek szerint tényleg ő hozta rá a frászt, és ez a tény bűntudat sötét, kesernyés ízeivel tölti meg Lukács száját. Nem kellene, hogy érdekelje, sőt, akár örülhetne is neki, hiszen így Ada aligha akarja majd jobban megismerni, mégsem örül, mert még ha ez nincs is rendjén, ő nagyon szeretné jobban megismerni Adát.