Varázs

6. fejezet

„13. Úgy csókoljon, hogy abba még a kis lábujjam is belebizseregjen."

Ada az utolsó könyvet is elteszi a táskába – élmény lesz hazacipelni. Az eltelt évek alatt számtalanszor frissítette már a klasszikus és szórakoztató irodalmat egyaránt tartalmazó minikönyvtárat a Bolond lyukban, és mivel most nem csak pár napra érkezett haza, így végre megint jutott rá ideje, hogy alaposan bevásároljon.

– Tessék, ez ajándék – mosolyog rá a nagyjából vele egyidős eladólány, és felé nyújt egy kissé kopott, réginek tűnő könyvet.

Ada a címre pillant: Büszkeség és balítélet.

– Köszönöm, de ez már megvan nekem, ami azt illeti, kétféle kiadásban is, mert nem tudtam ellenállni a borítónak – vallja be.

A lány ajkára huncut mosoly kunkorodik.

– Annyi baj legyen, akkor most már meglesz három példányban.

– Fogadja csak el – szól közbe a bolt tulaja a raktárba vezető ajtó felől.

Ada őt már régről ismeri, gimnazistaként sokat járt ide, innen szerezte be a könyvtára javát, bár ennek ellenére nem tudja, hogy hívják a férfit. Mindig kicsit ijesztőnek találta ahhoz, hogy hosszasan csevegjen vele, bár ebben a pillanatban már nem érti, miért érzett így.

Talán az lehet az oka, hogy a férfi testalkatra feltűnően hasonlít Lukácshoz...

– Biztos? – kérdi Ada, mert eszében sincs Lukácsra gondolni.

A férfi biccent, úgyhogy Ada megadja magát.

– Rendben, köszönöm szépen – veszi el a könyvet, majd a már táskába halmozott kupac tetejére teszi.

– Nincs mit – mosolyog rá elégedetten a lány.

Ada elköszön, és kilép az utcára. A könyvesbolt otthonos melege után a hideg mellbe vágja. A levegőben már csak néha érezni az ősz borongós színekkel teli, keserédes illatait, és többször a tél ropogós-fagyos ízeit.

A szél dühösen nyargalászik az utcán, magával sodorja, felkapja a barnára, vörösre, sárgára fakult faleveleket, az érintése pedig kíméletlenül csípős. Ada elfelejtett sapkát húzni, úgyhogy majd lefagy a füle. Alig várja, hogy visszaérjen a Bolond lyukba. Ma szabadnapos, úgyhogy egy jó forró fürdőt tervez, aztán pedig bekuckózik az ágyába, és olvasni fog.

Ha nincs beosztva, csak olyankor fordul meg odalent, ha Lukács nem dolgozik. Pedig nagyon szeret lent lenni, szereti figyelni az emberek jövés-menését, szeret felhúzott lábbal összegömbölyödni a kanapén és csak kibámulni az ablakon. Délelőttönként néha játszik a kisgyerekekkel, akik az anyukájukkal érkeznek, máskor teázás közben hallgatja, ahogy egy-egy zeneiskolás tanuló a pianínón játszik, de olyan is volt már, hogy modellt ült egy srácnak, aki gyakorlásként karikatúrát rajzolt róla.

Néha még eszébe jut, hogy igazából csak ideiglenes megoldás a Bolond lyuk, de egyre inkább úgy érzi, hogy ha Olivér nem bánná, örömmel maradna. Sokszor felidézi, amit Lukács mondott azon az éjszakán, amikor egyikük sem tudott aludni, és mindig arra lyukad ki, hogy amikor kirúgták és nem talált munkát, az igazából az ő nagy lehetősége volt. A lehetőség, hogy végre olyan munkája legyen, amit mindenestül élvez – még azokon az estéken is, amikor akkora a forgalom, hogy a végén már sajog a talpa és a bokája, és semmi másra nem vágyik, csak az ágyára.

Olivérrel egyszer sem beszéltek arról, meddig tervez a Bolond lyukban dolgozni, és hát még három hét se telt el, mióta hazajött, de Ada számára olyan, mintha igazából mindig itt dolgozott volna. Minden nappal egyre nehezebb elképzelnie, hogy máshol legyen. A Bolond lyukban otthon van – és nem csak azért, mert felette lakik.