Varázs

13. fejezet

„10. Pont úgy szeressük egymást, ahogyan vagyunk, a hibáinkkal együtt."

– Anya! – szakad ki Adából, amint megpillantja az édesanyját.

A földre ejti a táskáját, és úgy, ahogy van, sapkában, kabátban, az édesanyja karjába veti magát. Minden korábbi fogadkozása ellenére megerednek a könnyei – ugyan sejtette, hogy előbb-utóbb kitör belőle a napok óta visszaszorított feszültség, de remélte, hogy nem rögtön, amint belépnek a szülei házába.

Karácsonyra jöttek haza Olivérrel. Három napig lesznek itthon, Olivér karácsonykor soha nem nyit ki – azt szokta mondani, az ünnep a családé. Ada nem bánja. Egy héttel ezelőtt még ez a három nap is örökkévalóságnak tűnt volna Lukács nélkül, most azonban olyan, mintha újra tudna levegőt venni.

Olivér felajánlotta, hogy jöjjön haza hamarabb, de Ada nem akarta cserbenhagyni a bátyját. Tudja, hogy boldogultak volna nélküle is, de ha nem bírja ki ezt a pár napot, azzal beismerte volna, hogy Lukács és közte mindennek vége, ezt pedig nem bírta elfogadni.

Az első sokk után meggyőzte magát, hogy Lukács talán azért akar annyira elmenekülni, mert az állításával ellentétben igenis szerelmes belé, és egyszerűen csak megijedt. Épp ezért Ada úgy tett, mintha mi sem történt volna. Olivér ugyan átvariálta a beosztást, így egyszer sem került párba Lukáccsal, de míg váltották egymást, elkerülhetetlenül találkoztak.

Ada mélyen elrejtette a félelmét és a kétségeit, és ugyanígy viselkedett, mint máskor. Dacosan hitte, hogy ha nem vesz tudomást arról, mennyire elromlott minden, akkor még helyrejöhet. Hogy ha nem engedi meg magának a fájdalmat, akkor nem is fáj.

Lukács azonban átlátott rajta. Tegnap zárás után félrehívta, és közölte vele, hogy nem fogja meggondolni magát, januártól pedig nem dolgozik tovább a Bolond lyukban.

Ha csak felidézi, mennyire közömbösen nézett rá a férfi, hogy egy szemernyi vágy sem volt a tekintetében, hogy úgy pillantott rá, mintha idegenek lennének, Ada máris újra úgy érzi, dermedtre fagy benne a lélek. Mintha jeges, csípős szelek támadnának benne, kíméletlenül, kegyetlenül, éhesen.

Egyre kevesebb meleget hagynak benne.

Mert Lukács talán tényleg nem szereti, talán számára a kapcsolatuk valóban csak a szexről szólt. Egészen addig a pillanatig valahol mélyen még hitte, hogy Lukács végül belátja, együtt kell lenniük, ez tartotta benne a lelket, de tegnap... tegnap óta már nem tud őszintén hinni benne. Talán csak naiv volt, talán könnyebb volt reménykedni, mint elfogadni valamit, ami elfogadhatatlannak tűnik. Talán alaposan átverte saját magát.

Talán...

Ada könnyei még jobban megerednek. Még mindig kapaszkodna, pedig talán sosem volt mibe.

– Mi történt?

Ada felkapja a fejét az édesapja hangjára, de az apukája nem rá, hanem Olivérre mered. Ráncokkal barázdált arcán komor feszültség. Ada már nyitná a száját, hogy megelőzze Olivért, és a védelmébe vegye Lukácsot, mielőtt az apukája egyáltalán megtudná, hogy egy férfi miatt sír, de Olivér hamarabb szólal meg.

– Lukács – adja meg a választ tömören.

Az édesapjuk szemöldöke elégedetlenül összeszalad, és továbbra is fürkészőn mered Olivérre. Olivér halványan elmosolyodik.

– Jelenleg nagy barom, de attól még jó ember.

Ada édesapjának erre még jobban összeszalad a szemöldöke – Ada úgy sejti, csak a mondat első felét fogta fel. Az apukája bármit megtenne érte, bármi áron megvédené. Pedig szelíd ember, ugyanolyan színes fantáziával, mint Ada, mindketten örök álmodozók. Ada tőle örökölte a színeit is, bár az édesapja haja már szürkére fakult. Testalkatra olyan, mint Olivér, igaz, az elmúlt években kis pocakot eresztett, de azért még így is tekintélyt sugároz magából. Ennek ellenére Ada azzal szokta húzni, hogy így már nem olyan, mint egy harcos viking, hanem mint egy barátságos óriás.