Varázs

11. fejezet

„3. Legyen számára fontos a család."

Kávé keserédes, sűrű illata és andalító, lágy jazz-zene öleli körbe Adát, ahogy hétfőn valamivel dél előtt laposakat pislogva battyog le a lépcsőn. Lezuhanyozott ugyan, de ennyitől még nem sikerült magához térnie. Tegnap este Zoli átjött filmezni, és kicsit beleszaladtak az éjszakába, a végén mindhárman a nappaliban aludtak el, a Vissza a jövőbe harmadik része alatt. Zoli még mindig alszik, Olivér viszont már nem volt fent, mikor Ada felébredt.

Lukács az első rész végén ért haza a szokásos vasárnapi útjáról, a második részt nézte velük egy darabig, de mivel ma ő kezdett, inkább elment aludni. Zoli azzal húzta, hogy puhány vénember. Lukács csak mosolygott a megjegyzésen, Adából viszont majdnem kibukott, hogy Lukács aztán minden, csak nem puhány és nem vénember, és ezt tanúsíthatja is, de még idejében visszanyelte a szavakat.

Utána percekig nem tért magához. Majdnem lebuktatta magukat Olivér előtt. A szavak olyan természetességgel akartak kiszaladni a száján, mintha ugyan Lukács és ő hivatalosan is együtt lennének. Talán azért, mert úgy érzi, tényleg együtt vannak. Ada vágyik rá, hogy beismerjék, nem csupán szeretők. Ami összeköti őket, az valami több. Vajon Lukács meddig fogja még ezt tagadni?

Ada ösztönösen elmosolyodik, ahogy megpillantja a pult mögött Lukácsot. A férfi még nem vette észre, háttal áll neki. Lukács soha nem tétlen. Ha épp üresjárat van, mert egy vendéget sem kell kiszolgálni, akkor is leköti magát. Újra áttörölgeti a poharakat, esetleg ellenőrzi, mi fog hamarosan kifogyni, vagy épp lemossa az amúgy patyolattiszta pultot.

Így dél körül nincsenek sokan, néhányan szoktak érkezni ebéd után egy kávéra, de igazán akkor lendül be a forgalom, amikor véget ér a tanítás. Egy-két óráig még viszonylag nyugalom lesz.

Lukács, mintha csak megérezné a jelenlétét, felé fordul.

– Jó reggelt, álomszuszék!

– Neked is – mondja Ada egy hatalmas ásítás közepén. – Bocsi – vigyorodik el. – Nagyon reggel van.

– Fekete tea?

Ada megrázza a fejét. Itt az ideje, hogy túlessen a beszélgetésen Olivérrel.

– Csak látni akartalak – mondja halkan, közelebb lépve a férfihoz.

Szombat reggel óta nem voltak kettesben, reggel ugyan együtt lapátolták el a havat az udvaron – építettek hóembert is, bár Lukács csak annyiban járult hozzá, hogy keresett két gallyat a hóember karjának –, este pedig együtt dolgoztak, de vasárnap reggel Lukács még azelőtt elindult, hogy Ada felébredt volna.

Lukács összehúzott szemmel, kutatón néz rá, aztán ő is közelebb lép, és egy pillanatra gyengéden megszorítja Ada kezét.

– Minden rendben? – Lukács hangjában féltés és törődés bújik meg.

Ada érzi, hogy ez nem egyszerű érdeklődés, nem csak odavetett sablonkérdés, amit olykor feltesz az ember, de nem is számít igazi válaszra – épp ellenkezőleg, Lukács tényleg szeretné tudni, minden rendben van-e vele.

– Szerinted – kezdi bizonytalanul – jól végzem a munkám?

– Persze.

– Tényleg?

– A vendégek imádnak, de ne mondd, hogy ez neked nem tűnt fel. – Lukács dörmögősen felnevet. – Lali bácsi még a kezed is megkérte. Egyébként hiányolt ma.

Ada beharapja az ajkát, de egy kis kuncogás így is megszökik belőle. Lali bácsi törzsvendég, a hetvenes éveinek a végét tapossa, és minden hétköznap reggel beugrik egy kávéra, aztán megy is a dolgára. Olivér azt mesélte, az öreg korábban soha nem beszélt, mindig inkább magának való figurának tűnt. Ada azonban előcsalogatta belőle a szavakat, és Lali bácsi reggeli kávézásai azóta mind hosszabbra nyúlnak. Ada szereti őt hallgatni, a bácsi buszsofőr volt, és elképesztő sztorijai vannak az utasokról vagy épp a városról.