Varázs

9. fejezet

„9. Ha együtt vagyunk, szűnjön meg számunkra a külvilág,és csak mi ketten létezzünk."

Ada megkönnyebbülten ül fel a bárszékre. Teljesen kidöglött. Máskor meg se kottyan neki egy délelőtti műszak, főleg nem egy szerda délelőtti, ami rejtélyes oknál fogva mindig lagymatag forgalommal jár, de múlt csütörtök óta egyfolytában elkalandoznak a gondolatai, így aztán nem könnyű a rendelésekre és a vendégekre koncentrálnia. Az sem segít, hogy hiába telt már el majdnem egy hét, ahányszor csak a kanapé felé pillant, ahol Lukáccsal egymásba gabalyodtak, forróság önti el az arcát, a testén pedig izgalom fut végig.

Az elmúlt napokban nem tudtak időt lopni maguknak, csak néhány lázasan váltott csók, csak titkos, sokat ígérő érintések, csak cinkos, vágytól izzó pillantások – ennél több nem jutott. Ennyi azonban épp elég, hogy Ada már úgy érezze, megbolondul, ha nem kerülhet közelebb Lukácshoz. Őszintén nem hitte, hogy létezhet ennyi vágy, hogy lehet szomjazni valakinek a csókjára, hogy fájhat a bőre az érintések hiányától.

– Tessék – tol elé a pulton Lukács egy bögre finoman illatozó gyümölcsteát.

Ada elmosolyodik. Lukács már alaposan kiismerte, elég csak ránéznie, és mindig eltalálja, milyen teára vágyik éppen, és aztán pont úgy készíti el, ahogyan Ada szereti. Még a mézet is bele szokta tenni.

Ada a bögre után nyúl, és egy pillanatra összeérnek az ujjaik. Ada karján könnyű bizsergés fut végig. Néhány másodpercig ott tartják az ujjukat, aztán Lukács elveszi a kezét, de a pillantása mintha vágyat égetne Ada bőrébe.

Ahogy Lukács közelebb hajol hozzá, Ada önkéntelen mozdul. Mintha Lukács mágnes lenne, neki pedig nem lenne más választása, minthogy tehetetlenül megadja magát neki. A legkevésbé sem bánja, hogy így van.

– Ma éjszaka a pianínónál szeretkeztünk – suttogja Lukács úgy, hogy csak Ada hallhassa. – A billentyűkre támaszkodtál, és a hangok még el se haltak, amikor hátulról beléd hatoltam. Álmomban olyan szűk voltál, hogy egyszerre volt kín és gyönyör benned lenni.

Ada fészkelődik a széken, az ölébe éles sajgás nyilall. Behunyja a szemét, és mély levegőt vesz. Mire felnéz, Lukács már ellépett előle, és egy fiatal srác rendelésére figyel.

Zolit épp leköti néhány tinilány, így Ada bátrabban engedi Lukács felé kalandozni a tekintetét. Szereti nézni, ahogyan mozog, ahogy az izmai kirajzolódnak a pólója alatt. Sokszor elképzelte már, milyen lesz, ha majd szeretkeznek – minden egyes alkalommal, mikor Lukács olyanokat mondott neki, mint az előbb.

A férfi minden adandó alkalmat megragad, hogy felizgassa. Legtöbbször nem is ér hozzá, ha mégis, olyan gyengéden, hogy alig lehet érintésnek nevezni, ellenben mocskos, vággyal összekent szavakat mormol a fülébe. Ada már függővé vált Lukács hangjától, az árnyas, mély dörmögéstől, ami végigcsiklandozza a gerincét, a szavaktól, amelyek pirulásra késztetik, mégis lüktető forróságot csempésznek a lába közé.

Olyan ez, mintha furcsa táncot járnának, közelednek egymáshoz, mindig egyre közelebb, de amint elérnék egymást, mintha fordulna a világ, és ők újra távol lennének, hogy aztán elsuttogott szavakból és reszketeg érintésekből tapossanak ösvényt egymás felé.

Ada tudja, miért csinálja ezt Lukács. Rafinált módszer ez, hogy feloldja benne a félelmeket, a tartózkodást. A férfi egyszer sem faggatta, hogy neki milyen érzéki gondolatai vannak, egyszer sem kérdezte meg, mit álmodott. Türelmesen várja, hogy magától jusson el odáig, hogy beszéljen, átenged neki minden lépést, nem sürgeti, csupán meztelenre vetkőzteti előtte a lelkét, megmutatja minden vágyát, kíméletlenül, nyersen, szégyen nélkül. Hogy megértse, ő is megteheti ugyanezt.