Varázs

8. fejezet

„2.Szeressen nevetni és mosolyogni."

Hol vannak már?

Ada türelmetlenül és idegesen toporog a szobája ajtaja előtt.

Csütörtökön éjfélig tartanak nyitva, és mivel ritka a nagy forgalom, rendet tenni is könnyű, most meg már elmúlt egy is, de se Olivér, se Lukács nem bukkant még fel. Ada lassan egy órája szobrozik az ajtaja előtt, a gyomra tiszta görcs, a szíve megállás nélkül hevesen kalimpál. Azon se lepődne meg, ha végül összeesne a nagy izgalomtól.

Hiába hallgatózik kifelé, semmiféle nesz nem jut el hozzá. Résnyire nyitja az ajtót, és kikukucskál, de az előszobában sötétség uralkodik. Összeszorítja a száját, és idegesen a bejárati ajtóhoz oson, hátha akkor hall valamit lentről. Néha zárás után leülnek sörözni, talán Olivér és Lukács épp ezt teszi.

Szaporán dobogó szívvel megáll az ajtó előtt, de így sem hall semmit. Ha most jönnének fel a fiúk, és ő nem hallaná meg, jó nagy hülyét csinálna magából, ennek ellenére óvatosan lenyomja a kilincset. Amint kinyitja az ajtót, halk, elvesző zongoradallam surran be a résen.

Ada összevonja a szemöldökét. Mégis ki játszana most, zárás után? Vagy felvételről menne? Végül is Olivér szereti a komolyzenét, néha szokott csak úgy ilyesmit hallgatni.

Ada szíve rögtön összefacsarodik. Ha Olivér lent hallgat zenét, akkor kétli, hogy Lukács vele lenne, de mivel fel se jött, az csak azt jelentheti, hogy nem alszik ma itthon. De nem, az nem lehet, nem csókolná őt délután, hogy aztán este valaki más ágyába bújjon. Lukács nem tenne ilyet, kizárt.

Talán mégis ő van odalent, amennyit tud róla, még az is lehet, épp úgy szereti a komolyzenét, mint Olivér.

Ada visszalép a szobájába a köntöséért, de már a lépcsőn lefelé bújik bele. Papuccsal nem vesződik, elég vastag a zoknija. A gyomrát izgalom és félelem szorítja, ahogy a folyosó végén lelassít. Nem akar lebukni, hogy itt ólálkodik, mert ha mégis Olivér van lent, fogalma sincs, milyen magyarázattal állna elő.

A falhoz lapulva kiles a Bolond lyukba. A lámpákat már lekapcsolták, csak a karácsonyi izzósorok adnak fényt. Zöld, kék, piros, fehér és sárga fény ömlik szét a padlón, lággyá és titokzatossá varázsolja a levegőt. Mint egy álombéli világ.

Ada tekintete a pultról a színpad felé siklik. A félhomályban is ki tudja venni, hogy Lukács ül a zongoraszéken. Nagyot dobban a szíve, a feszültség elillan belőle, izgatottság surran a helyére.

A pianínó hangjai finoman és puhán keringenek a levegőben, be nem teljesült álmokról, reményről és vágyakozásról mesélnek. Hogy semmi sem lehetetlen, hogy nincs, ami a képzeletből ne lebbenthetne át a valóságba.

Ada megbabonázva lép előrébb. A hangok mintha köré fonnák magukat és gyengéden noszogatnák, hogy menjen még közelebb. Ahogy a pódium felé lépked, úgy érzi magát, mintha nem is a valóságban járna, hanem inkább süppedős, álomkönnyű felhők és szertelenül ragyogó csillagfény között.

Álmodik vajon?

Lukács gyönyörűen játszik, bár igaz, Ada sosem büszkélkedhetett azzal, hogy jó hallása lenne, mégis úgy véli, minden hang a helyén van, különben nem lehetne ennyire varázslatos a zene.

Észre se veszi, már a férfi mögött áll. A hangok lebegnek körülötte, és ő önkéntelenül hunyja be a szemét. Még az izgalomról is megfeledkezik, ahogy Lukács szelíd, édes játékát hallgatja. A zene bekúszik a szívébe, elcsitítja a sebes dobogást, és azt suttogja, minden rendben lesz.