Én és Te Amerikában [BEFEJEZETT] ✓

A találkozók

Nagyjából 1 óra múlva meg is érkeztünk a szülőkhöz, kiszálltunk a sofőr pedig mondta, hogy csak nyugodtan még ráérünk ha bármi van csak szóljunk neki. Elfordultunk a járműtől majd a szép kertes ház felé vetettük pillantásunk. A ház egész újnak tűnt habár voltak árulkodó jelek, hogy nem most épült. Magas ház volt talán megvolt két emelet is. A kert szép gondozott volt, az ablakok mögött szobák voltak láthatók csak némileg, mert a függöny valamelyest eltakarta. Az ajtóból ítélve nagy volt a belmagasság, és miután mindezeket szépen, alaposan szemügyre vettük, elindultunk az ajtó irányába. Átsétáltunk egy rövidke úton amelyen itt-ott néhol kövek voltak beásva a földbe. Miután végére értünk az ösvénynek egymásra néztünk, mintha mind a ketten azt kérdeznénk "Na most ki csönget?". Zoé bólintott majd benyomta a fehér csengős gombot, az magas rezgős hangot adott ki és az ajtó lassan de biztosan kinyílt. Egy már 40-es éveit taposó, hölgy nyitott nekünk ajtót, biztos Alex Mamája.-Szervusztok!-mondta nagy nyájasan, olyan igazi anyukásan, majd folytatta-Biztos ti vagytok a két újonc! Nagyon örülünk nektek! Már alig várjuk, hogy előkerüljön a mi kisfiunk! Gyertek, gyertek beljebb! Üljünk le a nappaliba. Hozok valamit inni.-elviharzott a másik irányba, mi pedig becsuktuk magunk mögött az ajtót és elkezdtünk nézelődni a tágas házban. Valóban magas belmagasság volt és elég széles is a tér. A plafonon kisebb csillárok lógtak, a falakon szebbnél-szebb és öregebbnél-öregebb festményeket láthattunk. Mind történelemhez köthető volt valamilyen szempontból.(Őszintén nem nagyon szeretem a történelmet de ezek a festmények valahogy mégis megfogtak). A "folyosó" végére értünk ahol már egy idősebb úr és egy hozzánk hasonló korú szőke hajkoronás lány vártak bennünket. A férfi bizonyára az Apja a másik pedig a nővére lehetett. -Jónapot!-szóltunk hozzájuk egyszerre-A két újonc vagyunk a C.I.A.-től. Szeretnénk pár egyszerű kérdést feltenni önöknek a fiuk vagy más esetben testvérük megtalálása érdekében.-úgyéreztem ez volt életem legmenőbb és leghatározottabb mondata. Ezután leültünk külön-külön egy-egy fotelbe. Zoé nézelődött a nappaliban amíg én elkezdtem feltenni a kérdéseket:-Mikor látták utoljára Alexet?
-Pontosan 2 hete.
-És nem tudnak valamit, hogy akart -e valahova menni, utazni, vagy esetleg volt rosszakarója?
-Sose voltak ellenségei az én fiamnak. Mindenki nagyon szerette az osztályából is. Viszont sokszor emlegette Miami-t. Az volt a nagy álma, hogy híres lesz és ott fog élni, de, hogy ez mit számít maguknak, azt nem tudom.
-Értem uram..
Ebben a pillanat megérkezett Alex Édesanyja, egy tálcával a kezében. Letette elénk a kis dohányzóasztalra majd visszament valamiért a konyhába. De amint kiment hirtelen Zoé órája bittyegésbe kezdett. Egy felirat állt most rajta:ALEX OSZTÁLYTALÁLKOZÓ!!!
Egymásra néztünk majd a barátnőm megszólalt:-Sürgősen mennünk kell bocsássanak meg de indulnunk kell a másik találkozóra! De mindent köszönünk és ígérjük mindent megteszünk Alex és az önök érdekében!-mint egy verset szavalta majd kiviharzottunk a házból, át a kerten, egészen a kocsiig. A kocsis már tudta is hova kell mennünk, így hát el is indultunk következő megállónkhoz.

Hipp-hopp már ott is termettünk.
Egy hatalmas téglaépülethez vezetett az utunk. Magas volt, néhol rácsos ablakú, és ahogy láttuk udvara is van. Az építmény ajtaja felé ez volt írva amiről biztosra vehettünk, hogy jó helyen vagyunk: Szent János Tudományi Egyetem és Gimnázium. Kiszálltunk a már jól megszokott autóból és az ajtó felé vettük az irányt immár gyalog. Az ajtó befelé tolással ki is nyílt ám nem láttunk bent egyenlőre senkit akinek köszönhetnénk. A belmagasság iskolához képest elég magas volt, vagyis térből nem szenvedtunk hiányt. Egy aulának nézett ki. "Mintha csak otthon lennék..."-gondoltam vissza régi iskolámra. Jobb oldalt egy büfé volt látható ámde ott sem találtunk senkit. Elöttünk egy ebédlő ajtaja volt, zárva. Kicsit jobbrább pedig egy lépcsősor biztos a következő emeletre, ahol már a termek vannak. Gondoltuk ott várnak bennünket ígyhát elindultunk felfele a lépcsősoron. A lépcsősor tetején egy nagyon szimpatikus és hozzánk hasonló, fiatal lány várt bennünket."Biztos az osztálytársa"-gondoltam.
-Sziasztok! Már nagyon vártalak benneteket és.. és.. az én nevem Bíró Barbara de nektek csak Barbi!-majd ránkmosolygott és intett, hogy kövessük. Bevezetett minket egy osztályba ahol a belmagasság valamivel kisebb volt ám ettől még sok volt a hely változatlanul. Nem meglepően egy nagyjábol 12 fős kisebb osztály várt bennünket a teremben.. Amint beléptünk sírí csönd lett és csak egy ember beszélt továbbra is tiszteletlenül. Ezt nem pártolta a kis bajtársam és így kiáltott:-Elnézést de nem zavarunk titeket azzal, hogy meg akarjuk menteni a barátotokat?!-mondta majd végre teljes csend ütött be a teremben. Ekkor elkezdtem saját szónoklatom:-A C.I.A-től jöttünk, hogy kiderítsük osztálytársatok, Alex hollétét. Azt szeretnénk kérdezni, hogy nem tudtok -e esetleg valami hasznos információt nyújtani?-amint befejeztem az egyik fiú feltette a kezét.-Én nekem van egy sejtésem!-mondta majd folytatta-Az én nevem Mikszáthi Mihály és habár nem a legjobb barátok voltunk, egyest mást mondott nekem.. Mindig is mondogatta nekem, hogy egy nap majd elmegy, és megleli élete boldogságát.
Ekkor egy lány szólalt meg a hátsó sórból:-Engem Ladó Lolának hívnak és általába én vagyok az osztályfelelős. Nekem szoktak panaszkodni, így Alex is engem vett elő. Azt kérte, hogy szervezzek osztálykirándulást Miamiba.-ez a szó azonnal megütötte a fülünket. Ismerős volt.. De honnan? "Az apja is ugyan ezt mondta!" Kérdezgettük őket még egy darabig de a beszélgetés további részében semmilyen értékes információt nem szereztünk. Ígyhát megköszöntük a segítséget, és visszatértünk a kocsihoz, majd így szóltunk a sofőrhöz:-Irány a legközelebbi reptér!