Egy nyár Vancouverben | Finn Wolfhard fanfiction

| 19. | Hívás

Emily szemszöge

Reggel arra ébredtem, hogy valami nagyon nyomja az oldalamat. Furcsa volt ez a hely, tuti nem az én szobám. Mert az én szobámban egy az, hogy senki sem alszik velem, a másik pedig, hogy nincs tv.
Keresni kezdtem mi lehet a fájdalom forrása, ez pedig egy lábfej volt. Nati úgy aludt el, hogy a lábfejét nekem támasztotta. Azt hittem úgyis alszik, ezért csak egyszerűen kivettem a lábfejét. Erre egy nem éppen halk káromkodás volt a reakciója.
-Em, mit csinálsz? Hajnali 9 van! - mondta álmosan.
-A lábfejed beleállt a bordámba! Nem tudtam már aludni tőle.
-És nem lehetett volna úgy megoldani ezt, hogy se neked, se nekem ne fájjon? - kérdezte értetlenül.
-Másképp hogyan szedtem volna ki?
-Mit tudom én, a lényeg, hogy ne így! Mostmár miattad nem tudok aludni!
-Ha így ordítasz mások se fognak tudni - céloztam a még mindig alvó Finnre és Nickre.
-Ha már úgyis felkeltettél legalább csinálhatsz nekem kávét! - ült fel Nat.
-Nemár! Tudod, hogy utálom a kávét.
-Igen, pont ezért. Na gyere! - rántott fel egy hirtelen mozdulattal a kanapéról. Erre nem voltam felkészülve, ezért majdnem estem egy kisebbet, de "szerencsére"az asztal sarka megfogott.
-Nat! Ezt most direkt csináltad? - néztem rá a könyökömet maszírozva, abban bízva, hogy kicsit enyhül a fájdalom.
-Á, dehogy! Jössz akkor?
-Megyek...
Halkan átsétáltunk a konyhába, és csináltam Natinak egy kávét, ha már ez volt a feladatom.
-Tessék - nyújtottam át neki fintorogva a bögrét, és leültem az egyik székre a konyhában.
-Nem megyünk ki a kertbe, és beszélgetünk inkább ott? Itt nem tudunk, csak nagyon halkan.
-De, ez egy jó ötlet Nat!
Finnék kertje óriási volt. Van benne egy parkosított rész, aminek az egyik sarkában van egy "titkos" hely. Itt van egy asztal és 4 szék, néha ide ülünk ki, mikor nem akarunk bent beszélgetni.
Most is ezt a helyet választottuk, de most nem azért, mert bármi titkosat beszéltünk volna, hanem hogy a fiúk ne keljenek fel.
-És mit szerettél volna beszélni? - kérdeztem Natitól.
-Mégis miről szerettem volna szerinted?
-Nem tudom és ezért kérdeztem?
-Mind láttuk a tegnap estit. Olyan cukik voltatok Finn-nel!
-Nem tudom miről beszélsz...
-Hát arról, hogy elaludtál rajta.
-Mi? MIVAN? Elaludtam rajta? - akadtam ki teljesen.
Hogy őszinte legyek nem emlékszek arra tegnap hogy és hol aludtam el.
Ma reggel se tudtam volna hol vagyok, ha Nat bokája nem állt volna az oldalamba.
-Nem tudtad? Jajj, olyan cukik vagytok! Mikor jöttök össze?
-Nat, álljál már le! Én azt se tudtam, hogy ez egyáltalán megtörtént. Nem fogunk összejönni, csak barátok vagyunk.
-És Finn is ezt mondaná?
Hallottuk az ajtó nyitódását, ezért abbahagytuk a beszélgetést. Natinak könnyű volt, csak beleivott a bögréjébe, de nálam szó szerint semmi sem volt.
Finn jött ki lassan és álmosan hozzánk.
-Jó reggelt! Mit mondanék én és miről?
-Szia, így délben. Nem tudom miről beszélt Nati, én is ezt kérdeztem.
Jelentőségteljesen Natira néztem, hogy vegye már észre, hogy ez miatta van, szóval oldja is meg. Szerencsére értette mit akarok, ezért gyorsan improvizált valamit.
-Szia. Öhm, éppen arról beszélgettünk, hogy ma sulis feladat lesz, de ugye ráértek délután? Mert arra gondoltunk elmehetnénk vidámparkba.
Nati pontosan tudja, hogy utálom a vidámparkokat.
-Igen, pont erről van szó. Teljesen.
Nem túl meggyőzően hazudok. De majd fejlesztem a technikámat. Csak az ilyen helyzetek miatt.
Finn helyet foglalt az egyik üres széken, és várta, hogy a beszélgetés folytatódjon. De mivel ez nem történt meg, ő kezdte el.
-Milyen feladat lesz?
-A tanárnő írt, de még nem néztem meg. Te már igen Nat?
-Igen, szóval ne nézd. Írni kell, de most egyedül.
-Szuper. Utálok írni. Legalább valami jó a téma?
-Szerintem szeretni fogod. Az emberek, akiket itt ismertem meg a téma.
-Szóval írjak egyedül a Wolfhard család tagjairól és Kimről.
-Pontosan. Én pedig írok szintén Finnékről és azokról a random emberekről, akiket Petiékkel ismertünk meg.
-Na de Nat! Nem csak ennyi van...
-Kire gondolsz?
-Hát tudod te... A srácok a strandról.
-Jajj tényleg, őket is bele kellene írnunk - nevetett zavartan.
-Bocsi,hogy megzavarom ezt a rendkívül érdekes beszélgetést, de most jól értem, hogy rólam fogtok írni?
-Igen - válaszoltuk tökéletesen egyszerre.
-Oké, és mikor megyünk utána vidámparkba?
-Amikor felkelt Nick. Egyébként felhívlak, ha végeztünk. Az úgy jó?
-Persze, várom.
Gyorsan összecsomagoltunk még pár dolgot és utána már indultunk is. Ez egy rövid feladat volt, csak 1 óránk volt rá, és az sem volt megadva mennyit kell írni.
Én úgy gondolom jó lett. Nem nagyon nagy alkotás irodalmilag, viszont mindent leírtam, amit éreztem.
A barátságunkat Finn-nel és Nickkel, a szüleikkel, hogy mennyire befogadóak itt az emberek.
Sokat írtam Kanadáról, mert nagyon tetszik ez a hely.
Nati, vagy akárki más nyilván jobbat írt, de magamhoz képest nem lett rossz.
Amikor kész lettem felhívtam Finnt.
-Szia Finn! Most jöttem ki, várom Natit. Mikor indulunk és hova menjünk?
-Az a helyzet, hogy Nick még mindig alszik...
-Akkor keltsd fel,addig mi elindulunk hozzátok.
Natira nem kellett sokat várnom, utánam jött ki.
-Hova megyünk?
-Tudod, vidámpark. Amit te szerveztél be nekem, pedig tudod, hogy utálom. De először haza, mert Nick még nem kelt fel.
-Komolyan? Még mindig alszik?
-Igen, ha akarod nézd meg - mutattam a képet, amit Finn küldött nemrég.
A hőségben gyalogoltunk a fiúk haza felé, amikor csörgött a telefonom. Nagyon fáradt voltam, és nem tudtam konkrétan hol van a táskámon belül a telefon, ezért nem vettem fel.
-Sziasztok, megjöttünk! - ordított be Nati az ajtón belépve.
-Nat, halkabban! - próbálkoztam.
-Már mindegy. Felkelt végre Nick! Ha szeretnétek mégjobban felkelteni fent van - jött le a lépcsőn Finn.
-Én megyek! Em, te is jössz?
-Nem, bocsi. Hívott valaki és visszahívom.
-Oké, akkor várjatok itt.
-Te maradsz? - néztem Finnre.
-Ha nem baj, akkor igen. Vagy ha szeretnél egyedül telefonálni, akkor kimegyek - ajánlotta fel.
-Nem, de azért köszi! - mosolyogtam rá.
-Nincs mit. Amúgy, kérdezhetek valamit?
-Persze, mit?
-Mit írtál a fogalmazásba? Amit most írtál.
-Az igazságot. Hogy kiket ismertem meg. Írtam egy keveset a strandos srácokról, de a legtöbbet rólatok. Rólad, Nickről, és a szüleitekről. Mert ti voltatok velünk a legtöbbet.
Finn-nek ideje sem volt reagálni, ugyanis megint csörgött a telefonom.
-Ó, úgy látszik vissza se kell hívnom, mert megint ő hív. Egy pillanat - szóltam.
-Oké, persze - mosolygott rám vissza.
És akkor felvettem a telefont. De akkor még csak ötletem sem volt, hogy ki és mit fog mondani.