Egy nyár Vancouverben | Finn Wolfhard fanfiction

|29. |Külön, De Mégis Együtt

Emily szemszöge

A megbeszélt helyre sétáltam, ahol már várt is anyukám. Mint mindig, most is kifogástalanul nézett ki. Kettőnk közt elég sok különbség volt. Sem kinézetre, sem szokásokban nem hasonlítottunk soha egymásra. Örülnék, ha legalább egy kicsit örököltem volna az öltözködési stílusából.
-Szia Emily! -örült meg azonnal nekem, ahogy meglátott.
-Miért van az, hogy nekem van szülinapom, mégis te nézel ki jobban? -kérdeztem tőle, bár választ nem vártam rá.
-Indulhatunk felfelé? -mutatott a várra, ami eléggé messzire volt ahhoz, hogy én most ebben a cipőben felsétáljak oda.
-Komolyan fel akarsz oda menni?
-Persze, miért?
-Mert este van, 40 fok legalább és magassarkúban vagyok?
-Nem kell sietni.
Végül rávett, hogy nekivágjunk ennek a nem túl kellemesnek tűnő útnak.
Később örültem, hogy eljöttem és találkoztam vele, mert régóta nem beszélgettünk semmiről sem. Kiskorom óta az volt a normális, hogy mindent apukámmal beszéltem meg. Mivel ő folyton kimaradt mindenből az életemben. Ezért sem volt furcsa, hogy nem tud semmit Finnről. Ő viszont felhozta a témát, így kénytelen voltam mindent elmesélni az elmúlt 3 hétről. Hogy hogyan ismertem meg, milyen helyekre mentünk el és miket akartunk még csinálni, mielőtt el nem szúrt mindent.
-Bár nem ismerem, de azok alapján, amiket elmondtál róla nem értem a mai viselkedését.
-Én is erre keresek magyarázatot, amióta eljöttem.
-De az is eléggé egyértelmű, hogy neked is tetszik ő.
-Nem is tudom. 3 hét elég kevésnek tűnhet arra, hogy megismerj valakit és beleszeress. Viszont ott kint minden egyszerűbbnek és gyorsabbnak tűnt. Itthon tuti nem kedvelek meg valakit ilyen rövid idő alatt, de mégis megtörtént Finn-nel. És nem tudom eldönteni mit akarok.
-Én sem tudom neked megmondani mit tegyél és mit ne. De a legfontosabb, hogy amit döntesz, az a te döntésed legyen és ne másé.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze.
-Miért váltok el apával? És nem a hivatalos ügyvédi jellegű válasz érdekel, mert azt már hallottam mind a kettőtöktől.
-Ez egy bonyolult kérdés. Tudod, 20 éve ismerjük egymást. Ennyi idő pontosan elég arra, hogy kiismerd a másikat. Nem történt semmi rossz, ne gondolj ilyesmire. Egy ideje már mindketten éreztük és tudtuk, hogy nem közösek a céljaink, nem egy utat szeretnénk járni. Egyikőnknek sem volt és nincs is más a képben, ha erre gondolsz. Egyszerűen csak elmúlt kettőnk között a szerelem és bármiféle szeretet egyáltalán. Én szeretnék még a munkámban fejlődni, apád viszont már nem. Nem haragszunk egymásra, nem szeretnénk haraggal elválni. Csak egyszerűen a mi utunk már nem közös. Van egy utam nekem is meg neki is, de nem egy irányba tart. Az egyetlen dolog, ami mind a kettőnk útját keresztezi, az te vagy. A közös utunkat viszont addig kell lezárni, amíg még mind a ketten tudunk szép és boldog emlékekre is gondolni, nem csak arra, hogy mennyire eltávolodtunk.
-De azért ugye még fogsz hozzám jönni?
-Persze, hogy jövök. Mind a kettőnknél annyi időt leszel majd, amennyit csak szeretnél.

~ 3 nappal később~
Az elmúlt 3 nap eléggé különbözött a már megszokott életemtől. Amióta beszélgettem anyukámmal teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Minden reggel együtt mentünk be meglátogatni apát a kórházban és ott is töltöttünk pár órát. Bár beszélgetni még mindig csak külön- külön mentünk be, már ez is óriási haladás az előző napokhoz képest.
Anya nem lakik most a házban, annak ellenére, hogy apa nincs ott. Azt mondta, neki is most az a legjobb, ha át tudja gondolni a dolgait, és a legjobb, ha ezt egyedül teszi.
Ami a többieket illeti, teljesen kizártam őket ebben az időben az életemből. 3 napja nem néztem meg az Instámat, nem válaszoltam Finn bocsánatkérő és Nati érdeklődő üzeneteire. Az időt internet nélkül, csak magammal foglalkozva töltöttem el.
Rengeteget sétáltam Budapest különböző parkjaiban, miközben zenét hallgattam. Próbáltam az időt csak azzal tölteni, hogy Finnt utáljam, de ma, a 3.napon rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is szeretném, ez nem fog menni.
Akármerre sétáltam, mindig ő jutott eszembe. A parkokról az a nap, mikor utánam jött. A kávéról, amit minden reggel ittam a családja, akikhez minden reggel átmentem beszélgetni. A háttérképemet sem volt szívem lecserélni, ami természetesen egy közös képünk volt.
A zenék, amiket hallgattam mind azt az időszakot juttatták eszembe, amikor már tudtam, hogy szeretem.
Az igazság az, hogy menthetetlenül beleszerettem Finn Wolfhardba. Bármit csinálhatna, nem tudnék rá haragudni. Mert hiába van 1 hibája, nem tudom elfelejteni azt a másik 100 jó emléket és pozitív dolgot, amit vele éltem át. Finn 3 hét alatt jobban az életem része lett, mint bárki más.
Éppen szokásos reggeli sétámat tettem meg, mikor hívott anyukám. Mostmár jó érzéssel töltött el a vele való beszélgetés, nem éreztem azt, hogy bizonyos dolgokat titkolnunk kell egymás előtt.
-Szia anya, merre vagy? – érdeklődtem, mert tudtam, hogy már el kellett indulnia.
-Emily az a helyzet, hogy ma nem tudok bemenni a kórházba.
-Valami baj van? Mi történt?
-Nincs semmi baj, csak elfelejtettem, hogy ma kell intéznem a válási papírokat.
-Ó, értem. De akkor én sem mehetek be…
-Emiatt ne aggódj, már beszéltem a nővérekkel. Ma kivételesen bemehetsz te is egyedül.
-Köszönöm szépen!
-Legyen szép napod!
Ezután már egyedül folytattam utamat a kávézó felé, ahol minden reggel megvettem a Vancouverre emlékeztető kávémat. A sor ma a szokásosnál is hosszabb volt, de amíg ott álltam volt időm kitalálni, hogy milyen témát dobok majd fel a kórházban apának. Nem akarom terhelni a problémáimmal, így egy olyan témát kell keressek, amin nem kezd el aggodalmaskodni.
Miután megkaptam a kávémat, elindultam a kórház felé. A pesti kórházaknak van egy érdekes beütése. Ezt nem lehet leírni, ezt érezni kell. A falak nyomasztó fehér színei, a sok repedés és hideg mind olyan érzést kelt az emberben, mintha a végső ítéletét várná itt. Kanadában a kórházak sokkal barátságosabb hatást próbálnak kelteni, Magyarországon ezt meg se próbálják.
Besétálva a barátságtalan épületbe mégjobban érezni lehetett ezt a nyomasztó hangulatot, de én egyenesen apa kórterme felé vettem az irányt.
Az elmúlt napokban már tökéletesen megtanultam az oda vezető utat, így gyorsan oda is jutottam.
A szobába lépve azonnal látható volt, hogy ma jókedve volt apának.
-Mi ez a jó kedv? Mi történt? – kérdeztem tőle.
-Képzeld el, fantasztikus híreim vannak! Ha minden jól megy, akkor 2 nap múlva hazamehetek.
-Úristen apa, ez a legjobb hír, amit valaha hallottam! – öleltem meg.
Ott voltam nála kb 1 órát, amíg minden random dologról elbeszélgettünk. Mutattam neki képeket Vancouverről, a házról és tényleg mindenről szó esett.
Az óra elteltével a szokásosnál jobb kedvűen sétáltam ki a 40 fokos hőségbe. A kedvem teljesen jó volt, egészen addig, amíg meg nem láttam őt.
Ott állt az út túloldalán és nagyon szomorúnak tűnt. Göndör fürtjei rendezetlenül álltak, szeme karikás és a ruhái sem voltak olyan gondosan összeválogatva, ahogy azt tőle megszokhattuk. Amikor kiléptem az ajtón rám szegezte tekintetét és várta a reakciómat. Én viszont arra vártam, hogy ő tegye meg az első lépést.