Egy nyár Vancouverben | Finn Wolfhard fanfiction

| 35. | Szeretlek

Finn szemszöge

-És muszáj ma válaszolnom? - próbálkoztam, mert nem igazán tudtam erre a hirtelen jött egyébként nem rossz lehetőségre mit mondani.
-Sajnos igen. Eléggé az utolsó pillanatban szóltak, én tudom, de fontos, hogy még ma mondjunk nekik valami választ.
-Rendben, értem. Este megírom mi a válaszom.
Visszatettem a telefont a helyére és visszasétáltam az asztalunkhoz. Úgy látszik nem különösebben rossz a hangulat, aminek örülök. Nem szeretném, hogy Em azért ne kedvelje apukámat, mert nekem nem feltétlen jó a kapcsolatom vele. Vagyis inkább csak simán nincs köztünk rendszeres kapcsolat.
-Na mizu öcsi?
-Hívott a menedzserem, hogy lenne egy szerződés amit majd alá kellene írnom, mert elfelejtett időben szólni és holnap el ne felejtsek beugrani hozzá - találtam ki gyorsan valamit, mert nem akartam ezt a viszonylag jó hangula
tot elrontani, főleg, hogy csak ma jött haza apa.
-Azt hittem már valami baj van, hogy ilyenkor hívogat.
-Tudod milyen. Néha túlreagálja a dolgokat. És miről maradtam le? - érdeklődtem, hogy eltereljem a témát.
-Éppen arról beszélgettünk, hogy Nick hogyan esett le a kerti hintáról, mikor kicsi volt - kapcsolódott be a beszélgetésbe apa is.
-Egyszóval elmeséli a ciki kiskori sztorijaimat Emnek - közölte sértetten Nick, de mind tudtuk, hogy őt is szórakoztatja a helyzet.
-Ne csak rólad beszéljünk Nick.
-Mire gondol Mr. Wolfhard? - szólt bele a beszélgetésbe Em is.
-Nyugodtan szólíts Ericnek. Nem vagyok azért olyan öreg. Legalábbis remélem. De a lényeg, hogy Nick nem hagy szóhoz jutni.
-Nincs annyira sok mesélnivalóm.
-Igen, tényleg, apa. Kb minden percét velünk tölti, azt meg ismered milyen az élet velünk - szóltam közbe, mert nem akartam, hogy Em egy rögtönzött bírósági kihallgatás áldozata legyen.
-Sokat hallottam rólad, Emily. De mégis miért pont Vancouverbe jött az iskolád?
-Az iskolának itt Vancouverben van testvériskolája és ez egyfajta hagyomány, hogy minden nyáron kijön egy kisebb csapat.
-Érdekes. Ott nálatok nincsenek ilyenek egész évben?
-Hát, nem igazán. Egy évben egyszer van osztálykirándulás, de az legtöbbször Magyarországon belül és csak néha van olyan szerencsés alkalom, hogy ki tudunk jutni iskolával külföldre. Ezért is örülök, hogy itt lehetek.
Emet hallgatva elgondolkoztam egy kicsit. Nekem mindig is alapvető dolog volt itt Vancouverben, hogy vannak különféle iskolai programok, amiken nem is kérdéses az, hogy részt veszek-e. Viszont neki ez egy ajándék, hogy itt lehet kint és ezért kicsit rosszul éreztem magam, hogy azt az időt, amit ajándékba kapott, hogy itt töltse el, nem is ezzel tölti, hanem velünk van.
-Nagyon jó látni, hogy ilyen motivált vagy. Lenne mit tanulniuk a fiaimnak tőled.
Szerencsére ezután már hozták is a rendelt ételeinket. Nem szeretek nyilvánosan éttermekben enni, mert egy ekkora városban, mint Vancouver, biztos lehet az ember benne, hogy valakivel összefut, akivel nem akar. Ez különösen vonatkozik azokra, akik ismertebbek, csak ők valószínűleg egy újságíróval futnak össze, vagy rosszabb esetben nem kell semmit csinálnunk, csak szimplán másnap reggel látjuk a rólunk megjelent (legtöbbször kamu) cikket.
Ezért reméltem, hogy hamar vége lesz ennek a vacsorának és mehetünk végre haza. Úgy érzem a házunk az a hely, ahol nyugalomban csinálhatok, amit csak akarok.
A vacsora után apa felajánlotta, hogy menjünk mind vele.
-Figyeljetek, én most hazakísérem Emet.
-De őt is szívesen hazavisszük. Elvégre ugyanaz az utca.
-De komolyan, még meg kell beszélnünk valamit.
-Tényleg? - nézett rám Em ugyanolyan értetlenül, mint a másik két Wolfhard. Eszembe jutott, hogy ők nem tudják miért is hívott valójában a menedzserem.
-Felőlem. Hagyunk titeket turbékolni, szerelmes galambok.
-Mikor hagyod rá, Nick? - forgattam a szemem.
-Oké, oké- tette fel védekezően a kezét.
-Hát nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Emily - lépett oda apa Emhez.
-Én is!
Csodálom, hogy Emnek hogy van ennyi türelme az egész családomhoz.
-Remélem még találkozunk!
-Biztosan így lesz!
Miután végre apám is hagyta, hogy elmenjünk, elindultunk.
-Szóval, mi ez az egész? - kérdezte Em, aki még mindig nem tudta mi fog történni.
-Naa, hát nem is örülsz annak, hogy végre kettesben lehetünk egy kicsit? - tettettem szomorúságot.
-De, nem erről van szó, te is tudod. Én is tudom, hogy nem azért hívott a menedzsered, amit mondtál, amikor visszajöttél. Lehet, hogy a többiek elhiszik ezt, de én tudom, hogy mikor mondasz igazat és mikor nem.
-Igazad van. Túlságosan ismersz.
-Szóval, mi az?
-Szerintem sétáljunk egy kicsit, utána elmondom.
A vacsora közben sokat gondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb döntés.
Ha elmegyek, akkor részt tudok venni egy nagyon jó forgatáson, de nagyon messze lennék mindenkitől. Nem csak Emtől, de Vancouvertől is, ahol az eddigi életem nagyrészét töltöttem. Nick is hiányozna, attól függetlenül, hogy néha milyen a kapcsolatunk.
Ha viszont maradok, akkor kihagyok egy jó lehetőséget. Ez biztos. Apa mindig azt mondja, hogy minden lehetőséget csak egyszer kapunk meg az életben és minden döntést csak egyszer tudunk meghozni. Ez nagyon igaz, és talán tényleg meg fogom bánni később, hogy nem megyek el. Merthogy nem megyek el. Minden lehetőség egyszer van. Tehát Em is egyszer van. Lehet mások idiótának fognak tartani, amiért egy ilyen lehetőséget utasítok vissza. Viszont sok filmet fognak még forgatni, de Em csak egy van. Sokan lenéznek majd, amiért az én koromban a karriert feladom egy lányért,mert én 17 évesen nem tudhatom, mi az a szerelem és majd úgyis szakítani fogunk. Lehet csak megérzés, de úgy érzem Em még sokáig az életem része lesz.
Összegezve hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy a szerelem sokkal fontosabb számomra, mint egy egyszeri munka.
Időközben oda is értünk a szokásos parkba, ahol már annyi dolog történt velünk.
-Emlékszel mennyi minden történt itt? - néztem Emre.
-Hát persze. Ezt nem lehet elfelejteni - nézett végig a sötét parkon.
-A dolog, amiért hívtak egy olyan dolog, amin sokat gondolkoztam ezalatt a rövid idő alatt is. Már döntöttem és nem tudsz lebeszélni.
Láttam rajta, hogy egy pillanatra megijedt, mert nem tudta mire számítson.
-Azért hívtak, mert felajánlottak nekem szerepet.
-Ez nagyon jó hír! Gratulálok! - ölelt meg Em. Ez a reakciója csak mégjobban megerősítette bennem az érzést, hogy maradnom kell.
-A forgatás Ausztráliában lenne.
-Lenne?
-Nem vállalom el, Em.
-Nem teheted. Te is tudod, hogy ez egy kihagyhatatlan lehetőség - próbált azonnal lebeszélni.
-Nem, Em. Már döntöttem.
-Miért? Nem hagyhatsz ki miattam ilyen jó lehetőségeket. Nem akarom befolyásolni a karrieredet.
-A karrierem semmit nem ér, ha nem látom a célt, amiért csináljak bármit is.
-Biztos, hogy nem bánod ezt majd meg?
-Ez tényleg egy nagyon jó egyszeri lehetőség. De te is csak egyszer vagy, Em. És én nem hagylak itt. Soha nem bánom meg, hogy téged választalak. Szeretlek, Em és nem foglak soha itthagyni.