Egy nyár Vancouverben | Finn Wolfhard fanfiction

|31.|Vissza Vancouverbe

Finn szemszöge

1 héttel később :

Nem is tudom hol kezdjem a történet mesélését, mert annyi dolog történt az elmúlt 1 hétben.
Most éppen egy WizzAir gépen ülünk Emmel Vancouver felé, tehát mondhatom, hogy gyakorlatilag elértem a célom, de nem volt egyszerű.

1 héttel ezelőtt:

Kicsit féltem Em reakciójától, mert nem beszéltünk pár napja. Szerencsére ő sem ellenezte a dolgot.
-Szerintem lenne egy pár dolog, amit meg kellene beszélnünk... - törtem meg a csendet egy idő után, mivel az út közepén álltunk és a budapesti autósok nem szívesen vártak ránk.
Végül sikerült Emet arrébb rángatni az úttestről, és elmentünk egy közeli parkba. Mint kiderült, Em is ebben a parkban sétálgatott mindig, de valahogyan mindig elkerültük egymást.
Egy közeli kávézóban vettünk kávét, és leültünk egy padra, hogy megbeszéljük a dolgainkat.
Bár nyár volt, és Magyarországon különösen meleg van tapasztalataim szerint, mégis égette a számat a forró kávé.
-Nézd Finn, nekem ez nem megy így. Mondd meg, hogy akarod - e velem a kapcsolatot fenn tartani vagy nem. Nem baj, ha nem, de nekem ez így nem oké, hogy egyszer összeveszünk utána másnap pedig úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne, mikor nagyon nincs.
-Figyelj Em. Most amit mondok kérlek hallgasd végig, mielőtt elmondod a véleményed róla. Jó?
-Rendben.
-Tudod, már rég beszélnem kellett volna veled. Nem csak azért, mert megérdemled, hanem azért, mert meg kell beszélnünk dolgokat. Amióta színész vagyok és csak kapom az újabb szerepeket, azóta nem nagyon maradt időm magánéletre. Ami pedig maradt, azt nem igazi barátokkal töltöttem, mert mindenki kihasznált a hírnevem miatt. Már nem tudom, kiben bízhatok és kiben nem. Mindenki kihasznált, a saját anyám a pénzt látja bennem és nem az embert, akit felnevelt. Mikor jöttél te, elkezdtem irántad valami olyat érezni, amit régóta nem éreztem senki más iránt. Nem akartam magamnak beismerni, mert féltem. Féltem attól, hogy mi van ha te is csak egy ember vagy, aki az Insta képek meg követők miatt szeretné velem az idejét tölteni. Féltem, hogy te is csak egy leszel az emberek közül, akik csak kihasználtak, és a barátságunk nem lesz több, mint egy jól lájkolt Insta poszt, amire az emberek pár hónap múlva nem is emlékeznek majd. Azt akartam, hogy sokáig az életem része legyél. Nem tudtam, hogyan mondjam el ezt neked, hiszen nem régóta ismerlek és azt gondoltam, hogy nem lehetséges ilyen rövid idő alatt valaki személyiségét megismerni. De tévedtem. Van az, hogy valakit annyira meg tudsz ismerni pár nap alatt is akár, mintha mindig is ismertétek volna egymást. És számomra te vagy ez az ember, Em. Soha senkivel nem volt ennyi közös témám, és ha veszekedtünk is, az azért volt, mert nem tudtam magam kifejezni. De most megteszem, mert semmi értelme tovább húzni. Emily White, szeretlek és szeretni is foglak.
A mondandóm végére Em kiejtette a kezéből a kávés poharat és a forró kávé hirtelen folyt a padra, Em arcán pedig könnyek folytak végig.
-Em, mondj már valamit könyörgöm...
Nem tudtam, hogy ezek a könnyek a boldogsától vagy a szomorúságtól jöttek elő.
-Finn, én nem tudom mit mondjak erre. Ez a legszebb beszéd, amit valaha hallottam.
-Ez nem egy beszéd, ezek az érzéseim.
-Finn, én is szeretlek. De hogyan tovább?
-Nem tudom Em. Van még 5 heted Vancouverben. Mármint, ha egyáltalán visszajössz Vancouverbe... - gondoltam át hangosan a jelenlegi helyzetet.
-Persze, hogy visszamegyek. Te is tudod, hogy megvan a repülőjegyünk, csak azért nem tudtam megyek-e, mert nem akartam nélküled visszamenni.
-Hát, akkor gondolom ott minden egyes percet kihasználunk, amíg csak lehet.

1 héttel később, Vancouverben :

Az utolsó hetünk Magyarországon nagyon gyorsan eltelt. Em megmutatott minden helyet az országban, amit ő szeret vagy neki fontos valamiért.
Ma van pontosan, hogy Em és én hivatalosan is egy pár vagyunk. Megbeszéltük, hogy Instára és bármi más egyéb helyre nem posztoljuk ki, viszont a családunk 1 hete tudja a nagy hírt.
Ezt az 1 hetet úgy töltöttük el, mint egy igazi pár. Városnézés, fagyizás, strandolás, esti filmnézés és minden, amit az átlagos emberek csinálnak. Legalábbis, gondolom.
Nagyon jót tettek nekem ezek a programok, mert úgy éreztem magam, mint egy átlagos 17 éves fiú, 17 éves problémákkal.
Viszont az idő hamar eltelt, 1 hét után már arra lettem figyelmes, hív, a repülőtéren várjuk az átszállást.
Vancouverben a reptéren Nick fogadott minket. Nagyon örült, hogy visszatértünk. Nati nem volt ott, gyanítom, hogy nem sikerült még rendezniük a problémájukat Emmel.
Olyan furcsa volt otthon lenni újra.
Az egyetlen különbség, hogy mostmár itt volt Em is.
-Finn, lehet egy kérdésem?
-Persze.
-Nagyon rossz lenne, ha itt maradnék pár napig. Tudom, hogy csak a szomszédba kellene mennem, ami nem nagy távolság, de nem is ezért szeretném. Még nem állok arra készen, hogy visszamenjek a suliba. Kell egy kis idő, mire regenerálódok, sok dolog történt. Na meg aztán, Natival sem beszéltem egy ideje, azt sem tudja, hogy újra itthon vagyok. Kellene még pár nap, mire kitalálom, mit teszek a továbbiakban.
-Felőlem maradhatsz, de Nick a főnök.
Le is ordítottam neki az emeletről a konyhába, hogy jöjjön fel.
Miután nagy nehezen felküzdötte magát a kb 20 darab lépcsőn megkérdeztem tőle.
-Persze, hogy maradhatsz. De egy feltételem van. Nem alszotok egy szobában. Ott van 2 üres vendégszoba, válassz azok közül.
-Úristen Nick, komoly? - örült meg Em a jó hírnek.
-Persze, szinte már te is családtag vagy.
Em szó szerint ráugrott Nickre örömében. Örülök, hogy ennyire jóban vannak.
Nem tudom mit tartogat számomra a jövő, de biztos vagyok benne, hogy Em a része lesz.