Egy nyár Vancouverben | Finn Wolfhard fanfiction

| 8. |Elveszve

Emily szemszöge

-Most valami olyat mondok, ami nem biztos, hogy tetszeni fog...-kezdte Finn.
-Mondd.
Már jóval elmúlt éjfél, és már volt bennem is bőven alkohol. Így el is felejtettem hol vagyok és, hogy miért is kezdődött az egész.
-Gondolom láttad az Insta sztorim...
És akkor eszembe jutott. Eszembe jutott, hogy láttam egy másik lánnyal és már nem is érdekelt mit akar mondani. Nem érdekel a gyerekes magyarázkodása, hogy miért tette, az sem érdekel már, hogy megmentett. Mindez jelentéktelen amellett a kép mellett.
-Finn, bocsi de ez engem nem érdekel! És most mennék haza, mert már biztos keresnek! Sziasztok!
Otthagyva mindent és mindenkit eljöttem. Nyilván nem a házba indultam, igazából nem volt konkrét célom.
Magam mögött hagyva a házat még visszanéztem. Láttam Finnt, ahogy kétségbeesetten néz utánam, nem érti mi történik.
Elindulva egy park felé vettem a célt. Még csak pár napja vagyok itt, de Ő teljesen megváltoztatta az életem.
Viszont rá kellett jönnöm, hogy ez így nem jó. Nem azért jöttem ide, hogy az egész időmet egy valakivel töltsem. Azért jöttem, hogy megismerjem az új osztályomat és hogy nyelvet tanuljak, várost nézzek.
Na igen, itt a másik nagy csalódás is. Peti. Az első adandó alkalommal kihasznált volna ha nincs itt Finn.
A parkba érve leültem az első padra, amit megláttam.
Mivel péntek este volt, sokan voltak kint. Voltak akik csak beszélgettek, voltak akik ittak is.
Egy nagyobb fiú társaság indult meg felém.
-Hé Nick! Látod milyen jó a kilátás arrafelé?
-Szia cica! Nincs kedved velem jönni?
-Igen, figyelj, csak beszélgetünk kicsit.
-Naa, gyere!
-Tudod, nem szabadna egy ilyen szép lánynak este egyedül kószálnia!
-Igen, majd mi vigyázunk rád!
Hirtelen azt sem tudtam mit reagáljak. Féltem. Remegett a lábam, zúgott a fülem. Nem tudtam mit csináljak, de azt tudtam, hogy el kell mennem innen.
-Nem megyek veletek sehova!
Ezzel valószínűleg csak még jobban felhúztam őket, mert egyre közelebb jöttek hozzám.
Az egyikük, a legmerészebb, odajött hozzám. Ilyen közelről tisztán érezni lehetett a benne lévő pia hatását. Sokkal magasabbak voltak nálam, és nyilván erősebbek is.
-Szia! Nick vagyok! Gyere, igyál velünk egyet!
-Szia! Én már ittam és már indultam is haza, szóval....
-Nem mész te sehova!
A nemet nem ismerve erősen megfogta a csuklómat, és magával rángatott, de nem jutottunk messzire.
Megláttam egy kiürült piás üveget. Nem akartam őket bántani, de valahogy el kellett menekülnöm. Ahogy oda értünk megfogtam és tarkón vágtam ezt a bizonyos Nicket.
A fájdalomtól a földre esett, ezért volt egy másodpercem elfutni, amit a remegő lábam kicsit megnehezített.
Futottam, ahogy csak tudtam. Hallottam, ahogy utánam kiabálnak.
-Te rohadt ribanc! Ezt még megbánod!
Hátra fordulni nem mertem, nehogy utánam jöjjenek.
Egy baj volt csak :nem tudtam merre megyek. Nem ismertem a környéket, este is volt,így azt se láttam merre megyek.
5 perc megállás nélküli futás után megálltam. Nem bírtam tovább. Kitört belőlem a sírás.
Elbotorkáltam a legközelebbi padig, és a térdeimet magam elé húzva megállás nélkül sírtam.
Megalázva éreztem magam. Mindenki csak kihasznál.
Úgy érzem, mintha egy tárgy lennék. Ott volt ma Peti, aztán pedig ezek a srácok. Ennyit érnék? Tényleg egy játékszer vagy egy tárgy lennék?
És bár mind a ketten ittasok voltak, ez nem mentség.
Értéktelennek, naivnak érzem magam. Nem tudtam élvezni azt, hogy Kanadában vagyok. Nem tudtam azt csinálni, amiért ide jöttem, mikor ilyeneket élek át.
A szüleimet nem hívhatom, mert félek. Félek, hogy csalódást okozok nekik. Plusz itt hajnali 2 van, szóval nem is tudom ott hány óra lehet. Barátom nem sok van, csak Nat talán. Ezért gondoltam, felhívom őt. De nem vette fel. Itt állok hajnali 2-kor Vancouverben, nem tudom hol. Nem tudom merre mehetnék, és hogy egyáltalán mit kéne tennem.
Pénzt nem hoztam, mivel azt hittem ez csak egy egyszerű buli lesz a szomszéd házban.
Pesten minden olyan egyszerű. Felszállok egy trolira, buszra vagy akármire. Ott vannak a szüleim, néha Nat is. Tudom mi merre van, nem tévedek el. De most majd' 9000 km-re vagyok mindentől.
Tudtam ki segítene most. De nem akartam felhívni.
Vicces, hogy akármit csinálok, mindig Finn tűnik a megoldásnak.
Ahogy sétáltam a ki tudja mi felé megpillantottam, hogy az utca egy rakpartra vezet.
El is mentem addig, de mostmár csak röhögve néztem az ott lévő padra. Ma már elég volt a padokból.
A lépcsősorhoz sétáltam. Csillagos volt az ég. A szerelmes filmekben mindig annyit nézik a csillagokat, de nem értettem miért. Lehet csak nekem tűnik itt szebbnek az ég itt, mint otthon, de gyönyörű amit láttam. Nem tudom mit vártam a csillagoktól, de sokáig csodáltam őket. Nem mintha segítettek volna a helyzetemen, vagy változtattak volna a tényen, hogy eltévedtem.
Megláttam egy szobrot. Érdekes egy szobor volt. Úgy gondoltam odamegyek, hogy megnézzem közelről.
És akkor megláttam Őt. Ott ült egy padon a szobor mellett és maga elé meredt a semmibe. Arca megviseltnek tűnt, egyébként mindig mosolygós szemei most szomorúan nézték az eget.
És ahogy ezt láttam, nem gondolkodtam csak odafutottam hozzá.
Mikor meglátott, ő sem hitt a szemének. Azonnal felállt a padról, és elindult felém.
Már úgy éreztem nem számít semmi, csak sírva odafutottam hozzá és szorosan megöleltem.
Nem tudom meddig állhattunk ott, de teljesen összesírtam a pulcsiját.
Ott, abban a pillanatban úgy éreztem ott kell lennem és ezt kell tennem. Nem érdekelt mi lesz ezután, vagy mit akart mondani.
Talán ő az én megoldásom. A válasz a kérdéseimre.