Egy nyár Vancouverben | Finn Wolfhard fanfiction

| 22. | Hazatérés

Emily szemszöge

13 órát utaztunk Magyarországig. Először elkezdtünk filmet nézni, de hamar meguntuk. Finn ezen kívül szinte az egész utat végigaludta, kb fél órával a landolás előtt ébredt fel.
Amíg ő aludt, addig én a híreket nézegettem. Régóta nem olvastam őket, mert nem érdekelt. Ez most se változott, de annyira unatkoztam, hogy már erre kényszerültem.
10 órája raktuk ki az első közös képünket, ami nyilvános és már ennyi idő született pár szép cikk, ahogy megszokhattuk.
Vannak akik szerint az, hogy együtt vagyunk csak marketingfogás, vannak akik szerint már régóta tart és eddig titkoltuk.
Itt csak egy probléma van. Az pedig az, hogy nem vagyunk együtt. Mármint, ez nem probléma csak ez így van.
Nagy nehezen eltelt az út, és végre leszálltunk.
-Em miért nem mondtad, hogy itt ennyien lesznek?
-Finn mégis mit gondoltál? Hogy egyedül leszel az egész reptéren és amikor te utazol senki nem lesz ott? - néztem rá értetlenül.
-Naaa, miért vagy gonosz?
-Nem vagyok gonosz.
-Oké, de itt ismernek szerinted? Mármint, te is ismertél korábban is.
-Hogy ismernek - e?! Aki nem ismer az nem tudom hol él. Finn az egyik legnépszerűbb sorozatban játszol, van egy bandád. Attól, hogy ez egy kis ország ugyanúgy ide is elér minden. Ugyanúgy több százezer lány imád téged, mint Amerikában vagy Kanadában és ugyanúgy van egy csomó rajongód, mint máshol.
-Ez azért elég hihetetlen.
-Mire gondolsz?
-Nagyon messze van Kanada és hihetetlen, hogy ennyire messze is ismerik azt, amit csinálok.
-Na, kicsodálkoztad magad? Mehetünk végre?-kérdeztem, mert még mindig a reptér közepén álltunk a bőröndjeinkkel a kezünkben.
-Oké, de hova megyünk?
-Hát, először hozzánk és ott lepakolunk. Utána pedig én biztos, hogy a kórházba.
-Én is menjek veled?
-Miért hova mennél? Hagyjalak itt egy idegen  városban egyedül?
-Hát, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
Hívtunk egy taxit és hosszú utazás után hazaértünk.
Furcsa volt a ház előtt állni és a kulcsomat keresni.
Legutóbb, mikor itt álltam teljesen más ember voltam.
Egy egyszerű, pesti gyerek aki minden nap suliba jár és átlagos problémái vannak. Most viszont 3 hete Vancouverben lakok, megismertem egy hírességet és annak családját és problémáim abszolút nem átlagosak.
Finn-nek feltűnt, hogy sokáig gondolkozok,ezért meg is kérdezte, hogy mi jár a fejemben.
-Csak tudod azon gondolkoztam, hogy mennyire más ember lettem.
-De ez nem biztos, hogy baj. Vagy szerinted az?
-Nem tudom, hogy mit gondoljak - válaszoltam őszintén.
Hosszas keresés után végre megtaláltam a már jól ismert kulcsot.
A házba belépve elég furcsa érzés fogott el. Egészen eddig nem volt honvágyam, pedig már sok hete nem vagyok itthon. Részben azért is, mert mindig voltam valakivel. Már megszoktam az ottani bútorokat, az ottani kajákat, szokásokat, azt hogy angolul beszélek.
Most pedig hirtelen minden bútor a régi, magyarul beszélnek az emberek és magyar kajákat esznek.
-Olyan éhes vagyok. Kérsz valami kaját?-nyitottam ki a hűtő ajtaját, mikor már nem voltak csomagok a kezemben.
-Hát ömm...Milyen kaja van?
-Nyugi Finn itt is minden ehető - nyugtattam meg.
Miután találtam valami kaját, ami Finn számára is ehető, felhívtam anyukámat, hogy ideértünk.
-Szia Anya, már itt vagyunk a házban.
-Ó, szia! Máris?
-Miért, baj? - kérdeztem a szemöldökömet ráncolva, bár ez nem látszott telefonon keresztül.
-Dehogy baj! Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan haza tudsz jönni.
-Hát, itt vagyok...Mikor mehetek a kórházba?
-Az a helyzet, hogy én ma voltam bent és ma nem tudunk bemenni, de mindjárt megyek haza és elmesélem. Ott van már a fiú?
-Igen.
-És felkészült arra, hogy bemutatkozzon?
-Miért, félnünk kéne?
- Ki tudja. Nemsokára megyek haza, szia!
Anya néha túlreagálja a dolgokat. Attól, hogy Finn itt van még nem a barátom. Mármint, a barátom, de nem olyan értelemben.
Ezt nehéz megfogalmazni, nem? Az angolban ott  van a boyfriend és girlfriend, a sima barátokra pedig friend szó. De a magyarban mindenki barát.
Szóval, Finn nekem a csak sima barátom.
Soha nem volt még barátom, annak ellenére, hogy a legtöbb korombelinek már van vagy volt barátja vagy barátnője.
Ebből az következik, hogy ha akármilyen fiút bemutatok a szüleimnek, az csak a barátom lehet.
-Na, mit mondott anyukád? - kérdezte Finn a konyhából, kezében egy pár nutellás palacsintával.
Időközben megtalálta, hogy mit szeretne enni úgy látom.
-Azt mondta jön haza és megbeszéljük mi hogy lesz.
-És mi lesz szerinted?
-Azt mondta meg akar ismerni.
-Komolyan? - jött be a konyhából Finn, hogy ne kelljen kiordítania.
-Igen. Vagyis nem. Azt mondta készülj fel egy kisebb beszélgetésre - mondtam nevetve.
-Ajaj. Féljek? - kérdezte tettetett ijedtséggel.
-Nem vagy jó színész Finnie.
-Akkor azért nézted végig a Stranger Thingst, mert annyira nem vagyok jó színész?
Mivel erre nem tudtam mit mondani megfogtam a közelben lévő egyik párnát és hozzávágtam.
-Na, ezért most kapsz Em!
Az elkövetkező 10 percben párnával és takarókkal dobáltuk egymást, mint két óvodás kisgyerek. Hiába, a kor nem mindig számít.
Éppen fordultam volna meg, mikor hangos csattanást hallottam.
Finn levert egy vázát.
-Nagyon sajnálom!
Nem mondtam semmit, csak elkezdtem sírni. A műkönnyeim csak úgy folytak. "Sírva" leguggoltam a váza darabjait összeszedni.
-Em, mi a baj? Ugye ez nem egy régi örökség vagy valami ilyesmi volt? Én úgy sajnálom! De tényleg. Mit segítsek? Veszek egy ugyanilyet, csak ne sírj!
- mondta Finn a jobbnál jobb ötleteit.
Én már nem bírtam tovább, másodpercek múlva előtört belőlem a röhögés. Hanyatt estem a padlón, annyira nevettem.
-Na, ki a jó színész? - néztem fel Finnre.
-Ezt még megbánod - mondta tettetett dühhel.
-Tudtam, hogy beveszed- törölgettem mostmár az igazi könnyeimet, csak mostmár a nevetéstől.
-Nem hiszem el Em! - fordult el tőlem.
-Naaa, nemár! - öleltem meg.
Erre belőle is kitört a röhögés.
-Hát, azért te sem vagy rossz színész...
-Ez volt a célom- mosolygott magabiztosan.
Tovább már nem tudtuk folytatni a beszélgetést, mert csöngettek.
Itt van anya.
-Kinyitom - mondtam Finn-nek.
Nem válaszolt rá semmit, bár mondjuk erre nem is igen lehet mit válaszolni.
Láttam, hogy mögöttem próbált elbújni, ami nem nagyon sikerült neki, mivelhogy sokkal magasabb nálam.
-Ne félj anyámtól Finnie - szóltam neki hátra, miközben elindultam az ajtó felé.
Kinyitotam az ajtót.
A filmekben nem értettem miért annyira lényeges mindig a hazatéréses jelenet. Soha nem voltam távolabb 1 hétnél a családomtól. Ez a pár hét, amit külön töltöttünk ráébresztett arra, hogy mennyire szükségem van rájuk. Hiába vagyok 16 éves már, vannak olyan dolgok, amit nem szívesen mondanék el még Natinak sem.
Anya gyönyörű volt, mint mindig. Haja ki volt engedve, színe pontosan olyan mint az enyém. Tőle örököltem a szép hajszínemet.
Egy egyszerű egyberuhát viselt. Másnak ezek nem lennének lényegesek, de ha valakit nem láttál hónapok óta mindent megnézel rajta.
Szó nélkül elindultunk egymás felé és megöleltük egymást.
Végre újra találkoztam anyával.