Egy nyár Vancouverben | Finn Wolfhard fanfiction

| 25. |Változás

Emily szemszöge

Van úgy, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk.
Pár órája éppen nagyon boldog voltam, mert kis túlzással "életem szerelmével" jöttem haza sok idő után. Minden olyan álomszerűnek tűnt, nem is gondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha nem itt lennék.
A kórházba besétálva elfogott a nyomasztó érzés, hogy mi van, ha apának valami komolyabb baja van.
És akkor még nem is tudtam, hogy ez nem az egyetlen rossz hír, amit ma kapok.
Nagyon hálás vagyok Finn-nek amiért ezt lehetővé tette nekem, és hogy itt van mindig amikor szükség van rá, de vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem tud átérezni, akármennyire is szeretné.
Anyukámmal soha nem volt annyira jó a kapcsolatom. Nem mondom azt, hogy rosszban voltunk, de apukám sokkal biztosabb volt az életemben, mint ő.
Sok érdekes dolga volt, amit titkolt előlünk. Ennek ellenére mégis váratlanul ért a hír, hogy elválnak.
Amikor kimondta ezt, mintha a világ megszűnt volna körülöttem. Csak arra tudtam gondolni, hogy egy ideje át vagyok verve és nyilvánvaló dolgok nem tűntek fel nekem.
A legszívesebben csak elkezdtem volna sírni ott a kórház közepén, de valahogy már az sem ment.
Anyám válaszra várva, vagy legalábbis valami reakciót remélve nézett rám, de én elkezdtem kifelé jönni anélkül, hogy bármelyiküknek válaszoltam volna.
Az épületből kilépve hallottam, ahogy Finn utánam futva a nevemet kiabálja, de nem fordultam meg.
Nagyon nehéz volt megállni, de tudtam, hogy most nem tudnék vele beszélgetni.
Elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Natit. Ő az az ember, aki mindig segíteni tud nekem, mert régóta ismer és tudja mikor mit kell mondania.
-Szia Nati - köszöntem neki olyan halkan, mint még soha.
-Helóka! Mizu van csajszi? - válaszolt elég jó hangulatban, ahhoz képest, hogy még csak délután 5 óra volt.
-Te részeg vagy? - kérdeztem tőle csodálkozva, mert Nati egész életében elítélte azt, ha valaki sokat ivott.
-Ugyan Em. Úgy nézek ki, mint aki részeg?
-Akkor hol vagy?
-Ja, csak az egyik barátnőmnél, Tiffanynál.
Ó, igen, Tiffany és a többi furcsa és értelmetlen nevű kanadai lány. Amióta ismerik Natit a helyemre pályáznak, és azt gondolom egyre jobban közel is kerülnek hozzá.
-És mi ez a rohadt hangos zene?
-Nyugi már Em,csak bulizunk egy kicsit.
-Nem értelek Nati.
-Mit nem értesz Em? Most mondom, hogy bulizunk.
-Téged nem értelek. Nem az volt, hogy elítéled ezt az életmódot?
-Attól, hogy egyszer megcsinálom ezt még nem jelenti azt, hogy én ilyen életmódot akarok élni.
-Oké, ha nem érsz most rá, akkor tegyük is le. Szia.
Nem tudom erre mondott-e valami rendkívül értelmes választ, mert letettem a telefont.
Mivel Nati nem fog mostanában segíteni nekem, jobb lesz, ha megoldom saját magam ezt a problémát.
Anyukámat bár nem fűzték szoros érzelmek hozzám, a szüleivel, vagyis a nagyszüleimmel nagyon jó a kapcsolatunk.
A nagyi nem tudja, hogy itthon vagyok, ezért gondoltam jó meglepetés lenne, ha elmennék hozzá.
A nagyi Kőbányán lakik, mi pedig a budai hegyoldalban, ezért egy hosszabb metrózás és buszozás várt rám.
Az a kb 1 óra, amit utazással töltöttem igazából elég megnyugtató volt.
Amióta Vancouverben vagyok, nem is gondoltam arra, mennyire szerettem Budapesten utazgatni.
Leszállva a metróról szembesültem a nyári 40 fokos hőséggel.
A mamám háza elé érve kicsit izgultam, de aztán becsöngettem.
-Haló, ki az? - szólt be a kaputelefonba a mamám.
-Szia nagyi, én vagyok az.
-Emily? Te vagy az? - kérdezte hitetlenkedve.
-Igen, én vagyok az. Beengedsz?
A nagyi mikor meglátott, nagyon örült. Régóta nem láttam és azt se tudta, hogy jövök hozzá (igaz én sem), ezért igazán sikerült örömöt szereznem neki.
Jó szokásához híven megint rengeteget főzött, és leültetett, hogy ebédeljek.
Miután már 4-féle másodiknak való étel sorakozott az asztalon szóltam neki, hogy elég lesz, ennyiből már bőven tudok választani.
Ő pedig leült és nézte, hogy eszek-e.
Miután mindent megettem és úgy éreztem az elkövetkező 10 hétben nem leszek éhes, kimentünk a kertbe.
A kert végében pihent Öcsi, mamám kutyája, aki kiskorom óta része az életemnek.
-És mondd csak, Emily. Miért jöttél éppen most? Mármint, nagyon örülök, ha látlak, de azért eléggé váratlan volt ez a látogatás, szóval?
-Jajj, mama. Ez annyira hosszú történet.
-Hát nem ezért jöttél, hogy elmeséld?
-De,azt hiszem- gondoltam át.
Ezért elkezdtem mesélni a nagymamámnak, hogy mi is történt velem.
Meséltem Finnről, arról hogyan ismertem meg, miket csináltunk együtt és arról is, hogy talán kicsit többet érzek iránta, mint szimpla barátság.
Meséltem még Natiról is. Nagyi régóta ismeri Natit, szoktunk jönni Natival hozzá is. A nagyi mindig is bírta, soha nem gondolt róla ő sem semmi rosszat.
-Szóval, mit gondolsz, mit kellene tennem? - néztem rá, miután befejeztem a mondanivalómat.
-Figyelj, Emily... Én már párszor átéltem ezt a helyzetet. Mindig másképp döntöttem. Másképp, mikor fiatalabb voltam és másképp, mikor öregebb. De egy dolgot tudok. Mi nem tudjuk megmondani neked mi lesz a legjobb döntés. Ezt neked kell eldönteni.
-És mi van, ha én se tudom mi a jó nekem?
-Akkor hallgass a szívedre. A sors majd eldönti mit hoz neked a jövőben.
A beszélgetés után megköszöntem neki az ebédet és hazamentem.
Kicsit furcsa volt hazamenni,mert mikor utoljára itt voltam Finn-nel beszélgettem.
Jut eszembe, Finn. Egész nap ki volt kapcsolva a telefonom, mert tudtam, hogy hívogatni és írni is fog.
Most viszont bekapcsoltam, hogy megnézzem mi történt, amíg nem voltam elérhető. Nem kellett volna.
  Volt 42 nem fogadott hívás Finntől, 102 üzenet Finntől és 3 anyámtól. Mivel ezek közül egyikre sem szándékoztam válaszolni, gondoltam felmegyek Instára megnézni ott történt-e valami érdekes.
Az első képet meglátva nem volt semmi érdekes, lentebb tekerve viszont lesokkolt amit láttam.
Nati új képet töltött fel 1 órája.
A képen középen áll, körülötte őt ölelve Tiffany, és a többi csaj, és egy számomra teljesen ismeretlen fiú.
Összesen 3 képet töltött fel. Azt hittem az első lesz a legrosszabb, de tévedtem. A másik két kép a buliról került fel, azokon szinte rá se lehet ismerni Natira.
Nem tudom leírni azt az érzést, ami éreztem mikor megláttam a képeket.
Eddig megvoltak azok az emberek, akik nap mint nap körülvettek engem, akik a barátaim voltak, akiket szerettem. Most viszont egy nap alatt az egész összeomlott.
Már nem volt ott a család, a barátok vagy akárki, akivel beszélni tudtam volna.
A felismerés annyira fájt, hogy nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Mint mindig, most is arra jutottam, hogy el kell meneküljek innen, ezért összedobáltam pár cuccomat egy táskába és elindultam, igazából nem tudom merre.
A lényeg, hogy ez így nem mehet tovább.
Úgy döntöttem új életet kezdek.