Bérgyilkosnak nevelve [BEFEJEZETT]

1. rész

A hideg sötét utcán állok, egy rövidnadrágban, már ízléstelenül mély dekoltázsú felsőben és egy dzsekiben. Utálom, mikor így kell beöltöznöm egy ügy miatt. Minden méltóságom elveszni látszik ilyenkor. De minden alkalommal beválik. Ugyan melyik férfi nem képes ellenállni az ilyen kinézetű lányoknak. Tudtommal, csak a melegek. Félre értés ne essék, nem vagyok utálkozó típus. De nem is tudom miért magyarázkodom, én mindenkit egyformán utálok.

Egy autó fényszórója volt, mely egy pillanatra megvakított. Ahogy láttam Mercedes, ami igencsak szokatlan errefelé, az utca elején parkolt. Pár másodperc elteltével egy öltönyös ötvenes férfi szállt ki a fekete szépségből és egyenesen felém kezdett sétálni. Az arcomra varázsoltam a lehető legszexisebb mosolyom és vártam, míg elém ér.

- Mit keres egy ilyen szépség teljesen egyedül. Nem mondták, hogy veszélyes lehet? - kérdezte cukormázas hangon. A gyomrom felfordul az efféle emberektől. Próbáltam nem kimutatni a bennem tomboló negatív érzelmeket, amiket ez a féreg élesztett fel bennem.

- Nos, hát, várok valakire, de úgy tűnik, hogy nem fog eljönni - biggyesztettem le ajkaim és a földet kezdtem pásztázni. Az előttem álló férfi egy lépést közelebb tett felém, államnál fogva felemelte fejem, kényszerítve azt, hogy szemébe nézzek.

- Mit szólnál hozzá, ha az oldalamon távoznál erről a helyről? - kérdezte suttogva. Lehelete megcsapta orrom. Éreztem rajta a cigaretta és a whisky szagát. Undorító volt így vegyülve.

- Örülnék neki - válaszoltam ugyanolyan hangsúllyal és karját átkarolva indultam meg vele.

Csendben lépkedtem mellette, teljesen hozzábújva. Jól tudom játszani a szerepem, ezt már bebizonyítottam párszor. A kocsihoz érve, ha jól informáltam, Mr. Morgan, kinyitotta nekem az ajtót.

- Micsoda úriember - mondtam rá nézve és beültem a kocsiba. Megvártam, míg Mr. Morgan is helyet foglal mellettem és kezeim combjára helyeztem. A férfi kérdőn nézett rám, majd elmosolyodott.

- Megtudhatnám a nevét? - kérdezte halkan. Szemtelen mosoly ült ki arcomra, és lábam átdobtam sajátján, ezzel az ölébe kerültem. Nem tudta felfogni a helyzetet, váratlanul érte tettem. Füléhez hajoltam és suttogni kezdtem.

- Azt sajnos nem tehetem. Titok.

- Ugyan, miért lenne már... - kezdte, de megállította a szívébe döfött kés. Hatra dőltem és egy gyors mozdulattal vágtam el a sofőr torkát is, mielőtt még észrevehetett volna bármit is. Elővettem egy rongyot az előttem, immár holtan heverő ember zakójából és megtöröltem vele a késem pengéjét. Nem szeretem, ha piszkosak maradnak az eszközeim. Az olyan... gusztustalan. Kiszálltam a kocsiból, az ujjlenyomataim eltávolítottam a járgányról és elindultam a szemben lévő parkoló motoromhoz. A telefonom elővéve elküldtem a szokásos üzenetem és vártam a válaszra.

,,Remek, a pénz át is van utalva. Örültem, hogy együtt dolgozhattunk, Miss. McClean."
Nem válaszoltam. Nem szokásom csevegni a megbízóimmal, miután végeztem az ügyel. Csak simán eltűnök, mintha nem is lettem volna. Felpattantam a motoromra és elhajtottam a tetthelyről.

Sokan mondták, hogy őrült vagyok. Mint Harley. És hát, valljuk be, néha tényleg elég őrült módon végzek az emberekkel. Mondjuk, ez a hangulatomtól függ. Nem fogom részletezni, hogy miket műveltem. Nem hiszem, hogy érdekelne is bárkit. De a látványt azt látni kellet volna, az még csak volt gyomorforgató.

Szerettem éjjel motorra pattanni. Ilyenkor általában nem járnak autók az utakon. Ritkán jön velem szembe bárki is. Megnyugtat. Ilyenkor egyedül vagyok, nem mintha amúgy nem lennék teljesen egyedül. Mert őszintén szólva, sosem voltam egyedül. Nem magam döntöttem úgy, hogy ezt az életvitelt választom. Az ember, aki apám helyett apám volt, ő tanított meg mindenre, amit most tudok. Ő volt az egyetlen személy, akire a szüleim halála után felnéztem és bíztam. Ő képzett, ő nevelt. Annak ellenére, amit művelt az emberekkel, egy jó ember. Velem és másokkal, akik szinte már családtagként kezelt, mindig is jó volt hozzájuk. Számomra, ő a családom.

Nem volt céltalan az utam. Egyenesen Coloradóba tartottam. Van ott egy hely, ami hivatalosan nem is létezik. Az a mi ,,bázisunk''. Ott neveltek minket, ott tanítottak. Ott nőttem fel. És nem bántam meg, hogy ez lett belőlem. Szégyellnem kellene? Lehet, de nem fogom. És ha akarnám, sem tudnám. Számomra ez az élet.

Pirkadt, mikor odaértem. Egyenesen a hatalmas épülethez vettem az irányt, ami az erdőben terül el. A tervezők nem bíztak semmit a véletlenre. Szerencsémre már úgy ismerem az utat, mint a tenyeremet. Egy elágazást sem tudnék eltéveszteni, még a legnagyobb ködben, vagy viharban sem. Egy fél óra múlva oda is értem. Már várhattak rám, ugyanis egy férfi állt a bejáratnál.

- Jó reggelt Corin. A főnök már vár rád - üdvözölt kedvesen Mark.

- Jó reggelt. Tudom - mondtam és beléptem az ajtón.

A hely semmit sem változott két év alatt, amikor is én távol voltam, ugyanis nem mindig térek vissza. Néha túl hosszú a táv, ezért más kisvárosokat keresek egy meló után. Köszöntem pár ismerős arcnak, de az utam egyenesen a nevelőapám irodájába vezetett, merthogy itt ő a főnök, mióta eszemet tudom.

Megálltam a már jól ismert ajtó előtt. Nem volt bezárva. Szinte sosem volt csukva az ajtó. Megtámaszkodtam az ajtófélen és figyeltem, ahogy nevelőapám a papírokat intézi. Pár másodperc elteltével, mintha megérezte volna, hogy figyelik, felnézett a papír tömkelegéből.

- Corin, drágám. Mikor jöttél? - kérdezte és felállt az asztalától és felém lépkedett.

- Szia George. Nemrég értem ide. Az első utam ide vezetett - mondtam halvány, mégis őszinte mosollyal és megöleltem, amit viszonzott.

- Már nagyon vártalak - mondta, miután elengedett. Én bólintottam és követtem őt asztaláig, ahol elfoglaltam a széket, pontosan vele szemben.

- Mondták, és pontosan mi is az a dolog, amiért ennyire vártál? - kérdeztem hátra dőlve a kényelmes bőrfotelben.

- Lenne számodra egy nagyon fontos ügyem.

- Mi lenne az?

- Először engem béreltek fel rá, de mivel én már visszavonultam, ezért téged javasoltalak. A férfi azt mondta, hogy neki mindegy, csak távolítsuk el a pasast a képből.

Nem szeretem az ilyen megbízókat. Míg mások azt kérik, hogy csak az a bizonyos ember sérüljön, akit nem szeretne újra élve látni, addig ez a fajta megbízókat nem érdekli, hogy hányan halnak meg. Ez attól is függ persze, hogy ki a megbízott. Egy jött-ment bérgyilkosnak tettető söpredéket nem érdekelné, hogy hány ártatlan ember halna meg. Mert őt csak a pénz hajtja, semmi más. De vagyunk mi. Akiket erre képeztek ki. Ki jobban, ki kevésbé jobban teljesített. Persze, ez nem kötelező. Az ember ki tud szállni, ha akar. Viszont ennek következményei lehetnek, ezért általában hipnotizálják őket. Nem, most nem vicceltem. Ez tényleg működik. Elfelejttetik vele, hogy hol van ez a hely pontosan. Hogy miket tanult, kik maradtak itt és váltak bérgyilkossá. Rajtam kívül nem maradt sok bérgyilkos. Mindenki lelépett, mikor alkalma nyílt rá. Így maradtam én, az egyik legjobb a szakmában. Engem a szüleim iránti szeretet, a düh és a bosszúvágy hajtott a kiképzések során. Ezért lettem én az első.

- Ki az áldozat? - kérdeztem mélyen George szemébe nézve. Ő elvett egy aktát az asztaláról és felém nyújtotta.

- Minden szükséges információ benne van, amit tudnod kell. De tudom, hogy úgy is a saját szemeddel akarod majd megtapasztalni, szóval, nem is tudom miért adtam át. A megbízó azt akarja, hogy mindenáron szabadulj meg Dean Winchestertől

Sziasztok!
Íme az új művem első része, remélem, hogy megfogott benneteket.
Minden vasárnap várhatóak a részek.
Mindenkinek jó sulit!😊
A következő részig is Puszi mindenkinek!😘