Bérgyilkosnak nevelve [BEFEJEZETT]

11. rész

   Három napja úton voltam. Azóta nem kaptam hívást attól a bizonyos személytől. A Winchesterek azonban folyamatosan hívogattak. Egyszer sem válaszoltam nekik. Nem akartam, hogy lenyomozzanak. Samet ismerve, gondolkodás nélkül megtennék.
 
Egy újabb lepukkant motel szakadt ágyában fekszek. Minden kisebb neszre felriadok. Amióta tudom, hogy nem érezhetem magam biztonságban, mindenre fel vagyok készülve. Nem hiába mondják azt, hogy jobb félni, mint megijedni.
 
A fiúk elmondhatták George-nak is a történteket, ugyanis a második napon ő is hívogatni kezdett. Nem tudom miért nem képesek felfogni, hogy tudok magamra vigyázni. Megesett párszor pályafutásom során, hogy hibáztam, és akkor nem féltettek ennyire. Ezért nem értettem a mostani helyzetet.
 
Pár óra pihenés után indultam tovább. Gyalog indultam el. Eszembe sem jutott a stoppolás. Még csak az hiányzik hogy a ,,gyilkosom’’ mellé üljek be. A következő városban a helyi kifőzdében álltam meg. Fáradtan léptem be a kis épületbe, melyben a kora délutáni órákban nem tartózkodtak sokan. Otthonosnak nyilvánítható hely volt. A falak fehérek voltak, a padló pedig fekete fehér csempékből állt. Leültem egy eldugottabb helyen és vártam, hogy felvegyék a rendelésem. Egy húszas évei végén járó nő lépett az asztal mellé és halvány mosollyal az arcán kérdezte meg, mit kérek.

- Egy palacsintát és egy jó erős kávét kérek.

- Rendben. Máris hozom.

- Köszönöm – mondtam, majd forgatni kezdtem az asztalon lévő újságot.

Miután elolvastam az egyik cikket, tudtam, hogy a Winchesterek merre járhatnak. Épp elég időt töltöttem velük, hogy tudjam, mi számít furcsa ügynek. Nem igazán figyeltem az időt, ezért nem tudtam, hogy pontosan mennyi idő telhetett el a rendelésem óta, és már csak azt vettem észre, hogy leteszik elém az ételt és az italt. Erőltetett mosollyal az arcomon köszöntem meg és elkezdtem elpusztítani a palacsintát.

Épp végeztem, amikor az ajtó felé szerelt csengő jelezte, hogy beléptek a helységbe. Nem igazán törődtem vele. A tányér mellé helyeztem az elegendőnek vélt összeget és magamhoz véve minden cuccom felálltam eddigi helyemről. El sem indultam, amikor megtorpantam, amint megláttam a személyeket pár asztallal odébb ülni. Úgy tettem, mint aki észre sem vette őket, és folytattam az utam az ajtó felé. Ahogy kinyitottam az üvegajtót, a csengő újra megszólalt. Szemem sarkából láttam, ahogy a fiatalabb meglöki bátyját és felém mutat, ő pedig hátat fordít, és egyből felismer.
Pillanatokon belül kint tartózkodtam az épületből. Hallottam, amint a nevemet mondta, de nem törődtem vele, mentem tovább. Másodpercek töredéke elteltével éreztem, amint ujjai csuklóm köré fonódtak, majd egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított. Mivel nem számítottam erre, a lendülettől testéhez simultam. Amivel először szembe találtam magam azok a puhának tűnő ajkai voltak. Bambulásomból feleszmélve zöld íriszeibe néztem, melyek ezúttal is elvarázsoltak. Erősen tartott, nehogy elmenjek. Észrevétlenül szívtam be illatát. Abban a pillanatban nem akartam sehová sem menni mellőle.

- Igazán adhatnál némi életjelet magadról. Mióta leléptél, egyszer sem tudtunk elérni. Már estére nem is számoltam, hány nem fogadott hívást hagytam neked.

- Tudok magamra vigyázni, Dean. Nem kell folyton ellenőriznetek, mint valami kisgyereket. Ezt George-nak is üzenem.

Hangom higgadt volt, ahogy az előttem állóé is.
Mellkasa az enyémnek ütközött, miközben lélegzett. Amit tudat alatt nem is bántam annyira. Élveztem minden percét, amit vele tölthetek, még ha nem is mutattam ki.

Valamilyen oknál fogva, vonzott ez a férfi. Eleinte nem is értettem. Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Nem ismertem magamra, azután beletörődtem. Beletörődtem, mert tudtam, hogy nem tudok mit ez ellen kezdeni. Dean már csak a puszta jelenlétével is fel tudott vidítani, s ha úgy alakult, akkor nyugtatni. Ezeket általában nem mutatom ki a külvilág felé. Elég ha én tudom, mit érzek.

- Én mégis féltelek, Corin. És nem tudnám elviselni, ha bármi bajod történne, szóval mond el, hogy miért léptél le.

- Érdekes, pár hónapja még a halálomat akartad.

- Igaz, de akkor még nem ismertelek igazán.

Egészen meglepett válasza. Ennyire kinyíltam volna előttük, hogy Dean megismerte volna a másik oldalamat is, amit évek óta próbálok elrejteni?  Most mondanám, hogy elképzelhetetlennek tartom, de akkor valószínűleg hazudnék.  Mert nem tudom. Nem tudom mennyire nyíltam meg előttük, mióta velük voltam. Vagy az is lehet, hogy Dean egyszerűen csak nyitva tartotta a szemét és figyelt engem.

- De nem kell. És semmi közöd ahhoz, miért léptem le. Ez az én harcom, Dean. De ha megoldottam a problémát, ígérem, jelentkezem. Feltéve, ha még mindig kíváncsiak lesztek rám, mert ha nem, akkor felszívódok – nevettem fel keserűen.

Tudtam, hogy meg van ennek az esélye, mégsem mertem még csak belegondolni sem. Dean kérdőn nézett szemembe, majd megrázta a fejét.

- Ilyenre ne is gondolj. Várunk haza, ezt tudd, Corin – mondta, majd lehajtotta a fejét. Megfogta kezem, majd tenyerembe adott egy kulcsot. Nem értettem a szitut, és még mielőtt rákérdezhettem volna, Dean megelőzött.

- Elhoztunk egy kocsit a bunkerből. Tudtuk, hogy gyalog indultál el és hogy kocsit nem lopnál. – Hitetlenkedve néztem rá. Annak ellenére, hogy én hagytam ott őket minden szó nélkül, még ők adnak nekem egy kocsit.

- Köszönöm. Amint végeztem, indulok. Nem fog hetekig elhúzódni. Ha rajtam múlik, akkor nem.

E szavakat már nem neki szántam. Leginkább magamat győzködtem. Elfordítottam a fejem és megláttam az Impala mellett a veterán Mustangot, hibátlan állapotban. Elégedetten bólintottam, majd még egy utolsó pillantást vetettem az idősebb Winchesterre. Megfordultam és indulni készültem, mikor Dean újra magához húzott. Készültem elmondani, hogy ezzel a tettével igazán leállhatna, mikor ajkait az enyémeknek nyomta. Eleinte gyengéd volt a csókja, majd mikor kezeim akaratlanul is gondosan beállított hajába túrt, szenvedélyesebb lett. Az időérzékem ezúttal is cserbenhagyott. Úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk ez ellen az elcseszett világ ellen, amiben élünk. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, ami ellen ha akartam volna is, semmit nem tudtam tenni. Keze erősebben szorította csípőm, mikor lassan elhúzódtam ajkaitól. Mintha nem akarna elengedni, amit teljes mértékben megértek. Bizonyára arra az esetre gondolt, mikor maga a Pokol királya tartott fogva. Nem szerette volna, ha még egyszer előfordulna. És én sem.

- Vigyázz magadra, Corin. – lehelte ajkaimra. Pimasz mosoly ült ki arcomra, majd válaszoltam.

- Mikor nem szoktam? – Felnevetett, majd még egyszer, utoljára megcsókolt.

Elválva egymástól, pár lépést hátráltam, majd teljes testemmel megfordultam, és a kapott fekete szépség felé tartottam. Kezem végighúztam a kocsi oldalán, majd beültem a volán mögé. A kulcsot elfordítottam, ezáltal elindítva a kocsit, majd kitolattam. Az útról még egyszer parkolóban álló férfire néztem, majd szalutáltam egyet és el is indultam.

  Nem néztem többet hátra. Ugyanis bennem volt a tudat, hogy nem láthatom többé a Winchestereket.
 
Winchester. Ujjaim számra helyeztem és széles mosoly ült ki arcomra. Nem is gondoltam volna, hogy az első csókomat egy ilyen önfejű vadásztól fogom kapni. Soha nem gondoltam volna, hogy Dean Winchester puha ajkai fogják először érinteni a sajátomat.

Sziasztok!
Ez volt tehát a tizenegyedik rész, nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. ☺
Ha igen, akkor kérlek titeket hagyjatok magatok után nyomot, mondjatok véleményt. Sokat számítana.
A jövő héten hozom a 12. -dik, egyben az utolsó részt.
Addig is hatalmas Puszi nektek!😙