Bérgyilkosnak nevelve [BEFEJEZETT]

9. rész

   Pár perc. Ennyi választott el attól, hogy végre azon a helyen tudhassam magam, ahol életem nagy részét töltöttem.  A rádióból most kivételesen halkabban szólt Dean egyik kedvenc albuma. Ő a kormányon dobolva figyelte az utat. Sam a gondolataiba merülve nézett kifelé az ablakon, pont, ahogyan én is tettem. Feltűnt, hogy Dean elég gyakran pillant hátra a visszapillantó tükörben az út folyamán. Nem igazán tudtam ezt mire vélni. Úgy tettem, mint aki semmit nem vett észre az egészből.

- Itt állj meg! - szóltam hirtelen a vezető férfihez. A hirtelen ért parancstól, Dean gondolkodás nélkül lépett a fékre, melynek következtében, előre dőltem és majdnem lefejeltem Sam hátát, de sikerült megtartanom magam. Miután az Impala megállt, a két fiatal férfi értetlenül meredt rám.

- Corin, ez a semmi közepe – mondta Dean széttárt karokkal. Sam nem kérdezett vagy mondott semmit, csak kérdő tekintettel nézett rám.

- Annak tűnik, de tudjátok, ahonnan én jövök, az a hely hivatalosan nem létezik.

Felváltva néztem a két Winchesterre. Ők szó nélkül néztek össze. Ó igen, az a pár hónapnyi börtönben töltött idő juthatott eszükbe.

– Mindenesetre, kösz srácok, hogy elhoztatok. Innentől boldogulok – mondtam, miközben kinyitottam a fekete szépség ajtaját és kiszálltam az Impalából. Nagy döbbenetemre, a testvérpár is követte példámat. Kérdő tekintettel pillantottam rájuk és egész testemmel feléjük fordultam.

- Elkísérünk – közölte velem Dean unottan. Felvontam a szemöldököm és válaszoltam.

- Nem, nem kísértek. Úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet. Nem lesz semmi gond. És amúgy sem jöhetnétek be.

Dean már szólásra nyitotta ajkait, amikor egy fekete Range Rover állt meg a veterán autó mögött. Egyből felismertem a kocsit. Három másodperc sem telt el, George szállt ki az autóból és egyenesen felém tartott. Hatalmas mosoly volt az arcán, ahogyan az enyémen is. Jó volt újra látni. Pár lépést közeledtem, majd mikor elém ért, szorosan magához ölelt. Fejem mellkasán pihentettem és hallgattam szíve heves dobogását. Belepuszilt a hajamba, mielőtt még elengedett volna.

- De jó újra látni téged. A hívásodig már kezdtem azt hinni, hogy…

- Tudom George. De nincs semmi baj. Itt vagyok.

George válaszként egy megkönnyebbült sóhajt hallatott. Tekintete átvándorolt a vállam felett és egyenesen a Winchester fivérekre nézett. Elengedtem őt, majd egy lépést hátrálva ismertettem vele a tényeket.

- George, ők itt Sam és Dean Winchester. Ha ők nincsenek, akkor most én sem lennék itt. – Nevelőapám egy fél percet sem agyalt.

- Ó, a Winchesterek. Sokat hallottam már rólatok. Köszönöm, hogy megmentettétek a lányomat.
  
Egyáltalán nem lepett meg az, hogy így nevezett. Sokszor mutatott be lányaként, és én is elég sokszor beszélek róla apámként. A fiúk viszont kérdő tekintettel néztek hol az előttem álló férfire, hol pedig rám. Én csak halványan elmosolyodtam, miközben megvontam a vállam.

- Nem kell megköszönnie, uram. Ez a legkevesebb.

Dean merő tisztelettel beszélt. Teljesen más volt, udvarias volt, nem pedig egy bunkó faszkalap.

- Mit szólnátok hozzá, ha eljönnétek a bázisra?

Kérdezte George. Ezzel a kijelentésével engem is és a Winchestereket is sikerült totál meglepnie. Pár másodperc erejéig csend telepedett a négyesünkre, majd Sam szólalt meg.