Bérgyilkosnak nevelve [BEFEJEZETT]

6. rész

A délutáni napfény égette bőrömet. Néztem az embereket, akik a munkából igyekeztek a bevásárlóközpontokba. A szemközti parkban kutyákat sétáltató emberek járkáltak, akiknek nem volt egyéb vágyuk, csak hogy végre elbújjanak a Nap égető sugaraitól. Önfeledten játszadozó gyerekek, akiket egyáltalán nem izgatott a hőség, örömmel hülyéskedtek egymással. A fáradt szülők – akik hogy elüssék az időt –, átlagos dolgokról beszélgettek. A fiatalok, akik a mobiltelefonjukat nyomkodták, miközben vártak valakire. Tipikus kisvárosi élet. Én is szívesen nőttem volna fel egy ilyen nyugodt városban. Ahol az ember mindenkit ismer, és teljes nyugodtságban élnek egymás között. Bármit megadnék azért, hogy majd a gyerekem ilyen zavartalan életet éljen. Viszont ezt meggátolja az a tény, hogy sosem lehet gyerekem. Nem hagyhatok fel a hivatásommal azért, hogy családot alapítsak. Nem hagyhatom abba azt, amire az egész életemet áldoztam. Egyrészt George miatt, aki magához fogadott, törődött velem, és ami a legfontosabb, hogy nevelt miután megölték a szüleim. Nem tudnám elképzelni, hogyan alakulhatott volna az életem, ha George nem fogad örökbe. Hogy egy rendes családban éltem volna. Normális lány lettem volna barátokkal és egy fiúval az oldalamon. Könnyebb lett volna az életem, én mégis meg vagyok elégedve a sorsommal. Örülök, hogy egy olyan ember vett magához, aki nem csak egy újabb bérgyilkost akart nevelni, hanem aki szeretett és mind a mai napig szeret engem. Életem legjobb döntése volt, hogy maradtam és nem léptem le az első adandó alkalommal. Nem is tudtam volna megtenni. Nem lettem volna képes elhagyni George-ot. Ahhoz túlságosan is közel engedtem magamhoz. 

A kávé, melyet rendeltem, hidegen pihent a csészében. Túl hosszú ideig figyelhettem az utcán zajló életet. Lassan két hete keresem a Pokol királyát, azonban eddig csak a new yorki villáját találtam meg, amiben már vagy öt éve nincs élet. Kockáztatva pályafutásom, bemerészkedtem a házba. Meg kell mondjam, vagy háromszor eltévedtem benne, és nem találtam semmit, csak annyit, hogy egy irodalmi ügynök testébe bújt és éli mindennapjait. Nem haladtam semmit a melóval. Segítséget kellett kérnem.

Az ajtó feletti csengő éles hangja adta tudtára az itt tartózkodó vendégeknek, hogy beléptek a kifőzdébe. Tekintetem az ajtó irányába fordítottam és halvány mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy a fiatal vadász felém közeledik. Nem öleléssel köszöntöttük egymást, nem szokásunk az ölelkezés. Annie helyet foglalt velem szemben és fáradt, de egyben boldog tekintettel köszöntött.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy szakítasz rám időt - mondtam halkan.

- Ugyan, nem kell megköszönnöd, szívesen segítek, tudod nagyon jól. Meg, a démonok az én asztalom. - Halkan felnevettem és egy bólintással adtam tudtára, hogy igaza van.

- De nem értek veled egyet Cor. George elmondta, hogy mire készülsz, és ahogy ő sem, én sem tartom jó ötletnek. - Tudtam, hogy az lesz az első dolga, hogy megpróbáljon lebeszélni.

- Tudom, hogy nagy fába vágtam a fejszém, de már elvállaltam. Szépen megkeresnék vele - mondtam, majd belekortyoltam a hideg italomba. Eközben a fiatal lány jelent meg az asztalunknál, aki az én rendelésemet is vette fel, és megkérdezte, hogy kérünk e valamit. Annie egy hamburgert kért és kávét. A lány felém nézett, én azonban csak megráztam a fejem, jelezve, hogy nem kérek semmit.

- Corin...

- Mit tudsz róla? - kérdeztem, mielőtt még újra elmondta volna, hogy hagyjam abba ezt a melót. Mélyen szemembe nézett, majd egy nagy sóhaj után válaszolt.

- Nem olyan sokat. Eleinte a keresztutak királya volt, mivel keresztúti démon volt, majd lett a Pokol királya. Miután Lucifer kiszabadult, az ölebe lett a Sátánnak. Ne kérdezz semmit - tette hozzá gyorsan, mikor látta, hogy épp szólásra nyitottam számat. Alsó ajkam beharaptam és vártam, hogy folytassa.