Bérgyilkosnak nevelve [BEFEJEZETT]

2. rész

Soha egész életemben nem hallottam még erről a Dean Winchesterről. De nagyon fontos személy lehet, ha ennyire meg akarnak tőle szabadulni.

Mivel nem kaptam és nem is mondtam határidőt, ezért nyugodtan dolgozhattam. Két hetembe telt, mire megtaláltam ezt a férfit. A kapott aktát többször is átolvastam, ezzel mindent megtudtam róla. Mégis, ahogy George mondta, hiába a kapott anyag, nekem kell nyomoznom utána. Egy kis nyomot sem hagyhatok ki. A megadott álneveknek köszönhetően egy olcsó, lepukkadt motelben találtam rá, az öccse, Sam társaságában. Mint megtudtam, főállásban vadász. Minden normális ember arra gondol először, hogy erdei állatokra vadászó férfiről van szó, de utóbb megtudtam, ez teljesen más. Vadászok. Hosszú éveken át mentik meg a világot a természetfelettitől. Mert igenis létezik. Amiket gyerekkorunkban hallottunk a szüleinktől – már aki –, a vérfarkasokról, a vámpírokról, tündérekről szóló mesék, majdnem hogy mind igazak. Csak átalakítva kicsit, hogy ezek a lények ne tűnjenek olyan gonosznak, mint amilyenek a valóságban. Először nem akartam elhinni. Szembe röhögtem nevelőapámat, mikor ezeket elmesélte nekem. Utána belépett a szobába Annie, az egyik és talán egyetlen barátom, aki szintén vadász. Soha nem értettem, hogy miért tűnik el napokra, akár hetekre, mivel nem volt bérgyilkos. Azt tudtam volna. Mint kiderült, a létesítmény, melyben felnőttem, nemcsak bérgyilkosokat nevel, hanem vadászokat is. Miután ketten is állították, hogy a természetfeletti igenis létezik, elhittem. Nehezen, de elhittem. Muszáj volt hinnem benne. Csak így tudhattam megcsinálni a kapott feladatomat. Így történt meg az, hogy egyik napról a másikra a világ egy teljesen más oldalát ismertem meg.

Egy héten keresztül folyamatosan követtem a Winchestereket. Mint megtudtam, van egy bunker a lebanoni Kansas-ben, ami egykor az Egyetemeseké volt, és az apai nagyapjuk által örökölték a helyet. Ott töltik minden szabad percüket.
Azt is megtudtam, hogy miket műveltek az évek során. Hogy miattuk szabadult ki Lucifer a ketrecéből. Az apokalipszis is az ő vállukat terhelte. Valamint a Sötétséget is ők szabadították a világra, mikor egy varázslat által leszedték Dean karjáról Káin pecsétjét. És ez csupán csak pár a sok közül. Hosszú lenne az egészet felsorolni.
Épp az egyik kifőzdében üldögéltem és reggeliztem, amikor is az ajtó feletti csengő jelezte, hogy beléptek a helyiségbe. Mivel háttal ültem a bejáratnak, túl feltűnő lett volna, ha hátra fordulok, ezért megvártam, míg a személy a pulthoz sétál. Próbáltam nem feltűnően bámulni az ismerős alakot. Ő volt az. Lassan vezettem vissza tekintetem, mikor láttam, hogy épp megfordulni készül. Úgy tettem, mint akit egyáltalán nem izgat a jelenléte, viszont szemem sarkából minden cselekedetét megfigyeltem. Azt, ahogy lusta léptekkel közeledik az egyik szabad asztal felé, gőzölgő kávéval a kezében. Hogy óvatosan körbe pásztázza a kifőzdét. Ahogy láttam, tekintete megakadt rajtam. Nem zavart, hogy engem figyel. Bár nem vagyok az a lány, akit megbámulnak az utcán, mégsem bosszant, ha hosszabb ideig néznek. Úgy tettem, mint aki megérezne, hogy figyelik és felé fordítottam fejem. Egyenesen zöld íriszeibe néztem. Más lányokat csak egy pillantásával leszedne a lábairól, én viszont meg akarom őt ölni. Engem nem tud elkápráztatni. Egy aprót biccentett felém és széles mosolyra húzta ajkait. Tipikus csábos mosoly, amire a lányok csorgatják nyálukat. Én csak egy halvány mosolyt küldtem felé és tekintetem visszavezettem az előttem heverő újságra, ami nem tudom, hogy került az asztalra.  Nem telt el két perc, láttam, amint valaki helyet foglal előttem a széken. Felvont szemöldökkel néztem rá vendégemre, aki csak úgy, mint azt pár perce, csábító mosollyal nézett szemembe. Belekortyoltam kávémba és vártam, hogy milyen néven fog bemutatkozni.

- Szia, Dean Winchester. – Őszintén meglepett, hogy a saját nevét mondta. Én viszont nem szerettem volna elkövetni ezt a hibát.

- Olivia Parker. Örvendek – mondtam és, mint aki nem kíváncsi rá, folytattam az újság bámulását.

- És mond csak, a környéken laksz? – kérdezte az asztalra támaszkodva. Én hátra dőltem a széken és úgy válaszoltam kérdésére.

- Őszintén, nem. Coloradóból jöttem ide. Itt minden olyan békés. – Őszinte szavak hagyták el ajkaim. Pontosan így éreztem. Itt minden más. Az épületek, az emberek. Minden más, mint otthon.

- Az ország másik felén van. Miért pont ide jöttél? Colorado közelében is vannak nyugis helyek.

Láttam rajta, hogy egyre kíváncsibb. Nem tudom, lehet, azt hiszi, hogy közülük való vagyok. Hogy vadász vagyok, és egy ügy miatt vagyok a városban, ami hozzájuk még nem jutott el, ami elég lehetetlen.

- Minél távolabb, annál nyugisabb – válaszoltam halvány mosollyal az arcomon. Felvont állal nézett le rám, mint aki így ki tudná olvasni, hogy ki is lennék valójában. Sajnálom haver, még a nevelőapám sem tudja eldönteni, hogy mikor milyen bajom van. Túl jó munkát végzett.

- Na és te? Itt élsz Lebanonban? – kérdeztem kedvesen. Tudom, hogy nem a legjobb az áldozattal haverkodni, de ki tudja? Lehet, hogy könnyebb dolgom lesz.

- Igen, én itt élek, már pár éve – mondta egy féloldalas mosoly kíséretében. Eközben az ő rendelése is kész lett. Amíg ő a pultnál átvette a kért rendelését, én kellő mennyiségű pénzt dobtam az asztalra és bőrdzsekim elvéve a szék támlájáról, elhagytam a kifőzdét. Másodpercekkel utánam lépett ki az ajtón ő is. Én már a motoromon ülve kész voltam, hogy elhagyjam a parkolót, amikor is mellém lépkedett. Bukóm mögül néztem rá.

- Találkozhatnánk valamikor, míg itt vagy – mondta kedélyesen. Elmosolyodtam, bár ezt nem láthatta.

- Ó, hidd el, fogunk mi még találkozni – mondtam és elhagytam a parkolót. Egyenesen a motelhez mentem, ahol megszálltam, míg itt vagyok.

Leparkoltam a motorom az ajtó előtt, majd bementem a szobába. A kulcsokat ledobtam az asztalra, én pedig egyenesen a szekrényhez lépkedtem. Kinyitottam azt és elhúztam a benne felakasztott ruhákat. Egyből az eddigi megszerzett anyagok sokasága tárult szemem elé, gondosan felvezetve. Minden nap átnézem a szerzett információkat. Sosem lehet tudni, melyik nap lesz az, mikor végleg eltávolítok valakit az útból.

Mégis, ahogy ott álltam, a motelszoba szekrénye előtt, a szerzett információkat tanulmányozva, valami nem stimmelt. Nem állt össze egy kép, és bármilyen erősen koncentráltam rá, nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az. Rossz előérzetem van az elkövetkezendő napokat nézve. Ilyen csak olyan embereknél szokott előfordulni, akiket nem tudok olyan hamar megölni, mint ahogy azt kellene. Pedig ezt a Dean Winchestert, csak egy esélyem lesz eltávolítani. Ha tudják, hogy valaki rá vadászik, akkor biztosan mindig lesz valaki, aki ott lesz mellette és megakadályozza ezt. Ezt pedig semmiféleképp nem engedhetem meg. Pár napon belül, egyetlen lehetőségem lesz, hogy végezzek Dean Winchesterrel

Sziasztok!
Ez lett volna a második rész, remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. ☺
A jövő héten érkezem a következő résszel, addig is Puszi mindenkinek! 😘