Bérgyilkosnak nevelve [BEFEJEZETT]

10. rész

Lassan egy hónapja, hogy a Winchesterekkel bandázom. Hogy őszinte legyek, sokkal rosszabbra számítottam. Nem hittem volna, hogy ennyire jól fogom magam érezni a társaságukban. Mégis ez történt. Még Castielt is megkedveltem, és ahogy láttam, ő is kezd megbarátkozni a ténnyel, hogy hozzájuk kerültem. Nem fogok hazudni, eleinte voltak kisebb-nagyobb viták közöttünk. Inkább nagyobbak. Igyekeztünk fátylat borítani rá. Jobb esetekben sikerült. Próbáltam meglapulni. Csak akkor szóltam, ha kérdeztek, láthatatlanként járkáltam fel s alá a hatalmas épületben. És szinte az egyik napról a másikra változott meg minden. Nem is volt időm felfogni, hogy megtörtént. Mert bizony megtörtént.
  
Délután lehetett, mikor az asztalnál egyedül ültem és a napi újságot olvasgattam. Akkor ültek le mellém a Winchester fivérek. Pár percig csöndben ültünk egymás társaságában. Ők egymást nézve, én pedig az újságot lapozgatva. Majd megtört a jég. Sam szólalt meg először.

- Találtál valamilyen ügyet?  - Szemöldökráncolva néztem a fiatalabb Winchesterre.

- Sam, én bérgyilkos vagyok, nem vadász. Nekem adják az ügyet, nem keresem – válaszoltam halvány mosollyal az arcomon. Nem gúnyos mosoly volt ez, melyet megszokhattak már tőlem. Ez csak szimplán egy ártatlan mosoly volt. A férfi elgondolkodott válaszomon, majd bólintott egyet, afféle ,, igaz” stílusban.

- Hogy bírjátok ezt? Mindig ügyet keresni, majd a helyszínre autókázni? Nem, nem is az a kérdés hogy, hanem inkább miért?

Néztem felváltva a két fiú között. Dean megvonta a vállát, majd unottan válaszolt.

- Kiskorunk óta ebben utazunk. Volt elég időnk megszokni. A miért kérdésedre pedig, gondolom, tudod mi történt az anyánkkal.

- Igen tudom. De most újra itt van. Miért nem szálltok ki?

- Te miért nem szállsz ki? – Dean kérdése váratlanul ért. Pár másodpercig elgondolkodtam, majd halkan válaszoltam.

- Mert nem tehetem.

Minden szó nélkül is megértettem, ők miért nem szállnak ki. Ők sem tehetik meg.

  Azon a délután szinte mindenről szót ejtettünk. Úgy beszélgettünk, mintha már évek óta ismertük volna egymást. Sokat kérdeztem a vadászatról, ők pedig sokat kérdeztek egy bérgyilkos életéről.

   Ha már bérgyilkos, egy hónapja már, hogy nem volt semmiféle ügyem. Nem keresett senki új munka ügyében. A kelleténél többször jut eszembe, ahogy minden szó nélkül hagytam ott George-ot. Gondolom, aggódik értem. Annak ellenére, hogy Castiel meggyógyított, és ezt ő is tudta, ezáltal testileg semmi bajom nem volt, lelkileg viszont szar állapotban voltam. És vagyok még mindig. Mások előtt nem mutatom ki, nem látom értelmét. Meg hát, az ilyen dolgokat nem is szoktam másokkal megosztani. Mindig egyedül kezeltem a saját dolgaimat.
  
Ha már szóba kerültek a Winchesterek, Dean. Nem tudok rajta kiigazodni. Vannak olyan napok, amikor úgy viselkedik, mint minden normális ember. Mármint velünk együtt nevet. Jól érzi magát, keresi a társaságom. Hülyül az öccsével. Voltak azonban olyan pillanatok, mikor senkivel nem foglalkozott. Nem szólt senkihez, csak a szobájában ült és zenét hallgatott, vagy éppenséggel a fegyvertárat tisztítgatta. Samnek már volt ideje megszokni a bátyja hangulatingadozásait, engem viszont sikerült kikészítenie.

- Hagyd, majd lenyugszik. Vannak ilyen napjai. Ha őszinte akarok lenni, néha úgy látom, hogy küzd. Elfojt mindent. De egy nap úgyis kitálal. Mert legbelül tudja, hogy a segítség nem vezet rossz útra. Azzal semmit nem veszíthet.

Sam mindvégig a barna asztal lapját figyelte. Még ha nem is mondta ki, de tudtam, hogy fáj így látnia a bátyját. És akkor felvillant bennem a kép. A kép, mely a tízedik ügyem közben történt. Akkor tanultam meg, hogyha segítséget kérünk, az nem mindig sülhet el jól.

A tízedik ügyem következett. Nem mintha számoltam volna. Felhívott egy nő. Megkért, hogy távolítsam el az útból az egyik kollégáját. Fél milliót ajánlott fel érte. Elfogadtam. Akkoriban még nagyon az elején jártam. Azt hittem, hogy ez is olyan könnyen fog menni, mint az előző ügyeim. De hatalmasat tévedtem. Már az elején akadályba ütköztem. Nem szerettem volna, de muszáj volt segítséget kérnem. Így történt meg az, hogy egy tapasztaltabb bérgyilkossal dolgoztam együtt. Először és utoljára. Újoncként felnéztem rá. Fél óra alatt oldottuk meg azt, amire én képtelen lettem volna egyedül. Felajánlotta, hogy segít megoldani az ügy további részét is, én pedig elfogadtam. Hatalmas hiba volt. Pár nap elteltével történt meg a dolog, mely akkor teljesen váratlanul érintett. Később visszagondolva rá, sejteni lehetett a következményeket. Az ügy folytán, a bevetésen…Az egész az én hibám volt. Nekem kellett volna fedeznem őt, viszont én mentem a saját fejem után. Az én büszkeségem miatt veszítettem el. Attól a naptól kezdve, csak úgy kérek segítséget, hogy miután megtettem, elbúcsúzom az illetőtől. Mint már sokszor említettem, egyedül szeretek dolgozni.