Bérgyilkosnak nevelve [BEFEJEZETT]

12. rész

Eddig számomra ismeretlen volt a kifejezés, vadászból préda. Egyszer sem fordult elő velem. És ha rajtam múlik, akkor nem is fog. Egymásra találtunk a megölésemre felbérelt férfivel.  Az ötödik napon végre előbukkant az odújából. Meglehet, hogy a beszéde alapján vérprofinak tűnt, de gyakorlatban bebukott. Sült róla, hogy nemrég kezdte. Egyből kiszúrtam délután a helyi kifőzdében. Eljátszottam, hogy nem tudom ki ő. Hadd higgye, hogy előnyben van. Elbízta magát az elején. Szánalomra méltó. A bérgyilkosok sokadik számú szabálya: Sose bízd el magad.
Kinéztem a városban egy elhagyatott épületet. Nem szerettem volna közönség előtt lerendezni a dolgokat. Tudtam, hogy egész az épületig követett, viszont lapult és nem támadt. Ha olyan jó, mint amilyennek mondja magát, akkor feltérképezi a területet, azután engem figyel meg, majd cselekszik.

Egy éjszakát töltöttem a romos házban. Másnap már cselekedett. Nem tudtam pontosan hogyan akart végezni velem, pont ezért mindenre felkészültem. Nem arra kell gondolni, hogy csapdákat állítottam, mint a Reszkessetek betörőkben. Az hülyeség, ha engem kérdeztek. Nem. Én feltérképeztem a területet. Megismertem a ház minden szegletét. Tudtam, honnan érhetne lövés, hol tudna észrevétlenül rám támadni. Ismertem minden menekülési útvonalat, melyet teljesen feleslegesnek tartottam, ugyanis nem állt szándékomban menekülni.
Egész nap a házban maradtam. Vártam, hogy cselekedjen. És nem kellett sokat várakozzak, ugyanis napnyugtakor támadt.

Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, ezért fogtam a késkészletem és egyesével megéleztem azokat. Régóta meg kellett már tegyem, viszont csak most lett rá alkalmam. Néha néztem csak fel, amikor is az egyik ilyen alkalommal megpillantottam a sötétben. Egyből megragadtam egy, a már megélezett kést, és lassan álltam fel eddigi helyemről. Kezdett érdekessé alakulni a helyzet. Mind a ketten a másikra vadásztunk. Mind a kettőnk holtan akarta látni a másikat. Ő azért, mert felbérelték rá. Én azért, mert életben akartam maradni.

Percekig csak némán bámultuk egymást. Egyedül annyi történt, hogy kimerészkedett a sötétből, ezáltal végre jobban szemügyre vehettem. Fekete haja tökéletesen illet ruházatához. Zöld szemei kifejezéstelenek voltak, pont, mint az enyémek. Felszegett állal, támadásra készen álltam. Semmit nem bíztam a véletlenre.

- Nos, úgy látom, semmit nem adsz fel harc nélkül – hangja élesen csengett a csendben. Nem szóltam semmit, helyette megforgattam párszor a kezemben tartott kést.

- Tudod, gondolkoztam ám, hogy mit is kezdjek a te kis barátaiddal, és a végén arra a döntésre jutottam, hogy semmit. Megtehettem volna, ott a kifőzdében, ahol az a férfi megcsókolt téged, de…Plusz energiámba telt volna, és még csak meg sem fizetik, így hát hagytam. Pedig jót mulattam volna, hogy látom a fájdalmat az arcodon.

- Honnan tudnád, hogy érzek is iránta valamit? Sőt, honnan is tudnád, hogy vannak-e egyáltalán érzéseim? Az csak egy szimpla csók volt, nem igazán jelentett semmit. Meglehet, hogy a kiképzésekkel együtt meghalt minden emberi bennem. Ugyanis engem a tanításaim alatt csak a bosszúvágy hajtott. Hogy megtaláljam és megöljem azt, ki végzett a szüleimmel.

- És megtaláltad már a gyilkost? – kérdezte, miközben pár lépést közelebb tett. Ha ezzel a kijelentésével azt gondolta, hogy elterelődik a figyelmem, akkor nagyon is tévedett.

- Igen, megtaláltam a lényt, mely megölte a szüleim.

Arcomról semmit nem lehetett leolvasni. Legalábbis arckifejezése erről árulkodott.

- Azt mondtad, hogy…- kezdte, de nem engedtem, hogy feltegye a kérdést. Tudtam én a választ a nélkül is.

- Igen, jól hallottad. Gyerekkorodban a szüleid biztosan meséltek neked az ijesztő legendákról, nos, azt kell mondjam, hogy mind igazak. Ki tudja, hogy hány természetfeletti lény előtt sétálsz el egy nap alatt?