The Roads In Detroit

Tizenharmadik fejezet

Kint ültünk a tetőn Connorral.
A benti sürgés fullasztó volt, ezért az unokahúgom szobájában lévő tetőablakon kimásztunk és pár takarót leterítettünk a cserepekre ezzel tökéletes ülőhelyeket alkottunk.

Folyamatosan az járt a fejemben, amit a deviáns mondott.

Oda kell érnie időben. De hova?

- Jól vagy? - zökkentett ki Connor.
- Nem. - feleltem őszintén - Bűntudatom van, amiért miattam szenvednek a szeretteim.
Connor arcán látszódott, hogy nem érti miről beszélek.
- Ez az én ügyem. Nyilván emiatt keveredtek bele. - magyaráztam.
- Én inkább úgy gondolom, hogy az egészet neked címezik. Hiszen egy áldozaton kívül az összeset ismered. - vetette fel az ötletét.
Sóhajtottam.
- Ettől csak szarabbul érzem magam. - motyogtam.
Erre zavartan lesütötte a szemeit, látszott, hogy nem ez volt a célja. Sajnos ez nem számított, hiszen ha tényleg miattam szenvedtek ezek az emberek, sose fogom tudni megbocsájtani magamnak.

Egyszer már történt ilyen.

Ahogy rámtörtek az emlékek elszorult a torkom és sírhatnékom támadt. Ezúttal viszont nem zavart Connor jelenléte, sőt megnyugtatott.
Óvatosan rá pillantottam a szemem sarkából és végig mértem az arcát, ahogy a csillagokat nézi.
- Én... - szólaltam meg hirtelen - szeretnék mesélni valamit.
Erre Connor felém fordult és minden figyelmét nekem szentelte.
Mielőtt belekezdtem volna, vettem egy mély levegőt.

Talán hülyeséget csinálok.

- Apám neves politikus volt, így a családunk mindig célpont volt. - kezdtem - Amikor tíz éves voltam a nővéremet, az anyámat és engem elraboltak. Pénzt követeltek a szabadon engedésünkért, de amikor az apám átutalta a kért összeget, mégis úgy döntöttek, hogy inkább végeznek velünk.
Itt elakadtam. A hangom kissé remegett, a szívem pedig szaporán vert, de Connor továbbra is figyelt és várta a folytatást. Megköszörültem a torkom.
- Valamit tennem kellett. - folytattam - Sikerült megszereznem az egyik tag öngyújtóját, hát felgyújtottam a házat, de csak a nővéremet tudtam kihozni. Az anyámat elégettem elevenen.
Ismét hallgatnom kellett. A szavak súlyosak voltak és nehéz volt kimondani az igazat.
Connor arcára mintha szomorúság ült volna - már nem olyan volt, mint eleinte, nem volt élettelen.
- Az apám azóta sem bír ránk nézni, minket okol a történtekért. Az eset után inni kezdett és kirúgták. Aztán mikor nagykorú lettem kirakott minket a házából és többet felénk se nézett. - fejeztem be a történetet.
Connor szemeiben együttérzés csillogott.

Éreztem, hogy mennyi érzelem volt a tekintetében.

- Sajnálom. - mondta végül.
Már szólásra nyitottam a szám, de folytatta.
- Nem azért, mert erre vagyok programozva... Csak érzem, hogy ez szomorú. - hangja zavart volt, a pillantását pedig el kapta rólam.
Visszafolytott lélegzettel vártam, mit mond még, de csendben maradt.
- Ezt érzed? - kérdeztem vissza.
Újra a szemembe nézett.
- Ijesztő. Más nem vált ki belőlem ilyet. - mondta, mire a szívem majdnem kiugrott a helyéről, a tenyerem pedig izzadni kezdett.
- Mit akarsz ezzel mondani? - tettem fel a kérdést ijedten.
Connor közelebb húzódott hozzám.
- Tudom, hogy hülyeségnek tűnik, de azt hiszem kedvellek. - jelentette ki.
Már csak a szívem dobogásátt hallottam, a térdem megremegett és még se bírtam szólalni. Gondolatok rohanták le a fejem, de valahogy egyiket se tudtam megragadni, így üresnek éreztem magam.
Közben valami mégis fűtött belülről, amitől az arcom vörösben pompázott.
Connor várt a reakciómra.

Én is tudnám kedvelni. De ő egy android, egy két lábon járó program. Az is lehet, hogy amit most mond, az nem is igaz, csak a programjának a része. Talán valaki megbabrálta... hiszen ő nem tud érezni. Hogyan bízhatnék benne?

Elkaptam róla a tekintetem.
- De te egy android vagy. - suttogtam.
- Ezért ijeszt meg, hogy így érzek. - mondta.
- Miért kéne elhinnem, hogy tényleg érzel? Hiszen te nem élsz... Egy gép nem érezhet. - könnyek gyűltek a szemembe.
Nem tudtam benne megbízni.
Connor ezúttal nem felelt.
- Sajnálom, de nekem ez nem megy. - ráztam meg a fejem - Csak szeretnék egyedül lenni.
Lassan felállt és szó nélkül bemászott a tetőablakon.
A térdemre hajtottam a homlokom és hagytam, hogy csöpögjenek a cserepekre a könnyeim.

Jó lenne elhinni, hogy tényleg szeret, de ez lehetetlen.

Sziasztok!
Nagyon sok kihagyás után ismét itt vagyok, és újra rendszeresebben érkezem majd a részekkel. 😊
MIT gondoltok a mairól, ti meg tudjátok érteni June-t?