The Roads In Detroit

Tizenegyedik fejezet

Lassan sétálgattunk a parkban Connorral a hűvös estében. A Nap utolsó sugarai melegítették az arcomat, táncot jártak a folyó vizén, mint aranyló tündérek.
- Örülök, hogy eljöttél. - törte meg a csendet Connor - A kihallgatás óta feszéjezett voltál.
- Nem miattad. - nyugtattam.
Reméltem, hogy többet nem jön ez szóba.
- Sajnálom, ha tolakodó leszek - kezdte -, de ki volt neked Samuel Davidson?
Megtorpantam. Nem akartam soha, hogy bárki is fel tegye nekem ezt a kérdést. Azt hittem, nagyon megrázna és szégyelleném is amit tettem a nővérem háta mögött.
Most mégis úgy éreztem, hogy beszélhetek róla. Jól esett volna megszabadulni a bűntudat nyomasztó terhétől és bíztam Connorban - ami lehet, hogy életem legnagyobb hülyesége, hiszen talán egy hete ismerem és ennek tetejében még android is. Lehet, csak kapaszkodni próbáltam az első szembe jövőbe, hátha ki tud rántani az önmarcangolásból és szenvedésből.

Őszintén nem tudom.

- Ez bonyolult és nagyon nem vagyok rá büszke. - kezdtem - Sam a nővérem, Thalia férje volt. Tinédzser korunkban ismerkedtünk meg és nagyon hamar beleszerettem. Viszont nem léptem, csak halasztgattam és mire feleszméltem már a nővéremmel járt és nem sokkal azután meg is kérte a kezét. Hat éve voltak már együtt, amikor a viszonyunk kezdődött.
Connor hallgatagul nézett engem és a tekintete cikázott rajtam.
- Nem gondoltam, hogy ezt elmondod. - szólalt meg.
Zavartan felnevettem.
- Én se. - vallottam be.
- De örülök neki, hogy megbíztál bennem. - mosolyodott el.
Viszonoztam a gesztust, de eléggé feszülnek éreztem magam.

Talán nem kellett volna elmondanom, lehet csak el fog ítélni.

Vettem pár mély levegőt, hogy összegyűjtsem a bátorságomat.
- Nem ítélsz el? Hiszen a nővérem háta mögött voltam a férjével. - tettem fel a kérdést.
- Nem. Nem vagyok tisztában az érzelmek működésével, így nincs jogom ítélkezni. - mondta.
Végig néztem a parkon, a szökőkút pont abban a pillanatban kapcsolt be, körülötte pedig padok sorakoztak.
- Nem ülünk le? - néztem Connorra.

A pad ülőkéje hűvös volt és kissé nedves, de most nem zavart. Magam alá gyűrtem a fekete ruhámat, gondolva, hogy úgyis kimosom majd.
A szökőkútra meredtünk és néztük a gyönyörű játékát a víznek.
- Próbálom megértem a deviánsokat, ezért egyre többet gondolok az érzelmekre. - szólalt meg egyszercsak Connor.
- És mire jutottál? - néztem rá.
- Nem tudom... - fordította felém ő is a fejét.
- Az érzelmek sokszor túlbonyolítják a dolgokat. Stresszmentesebb életem lenne nélkülük az biztos. - nevettem fel.
Ő is elmosolyodott.
- Viszont azok miatt vagy ember. - mondta.
Magam elé meredtem. Hirtelen olyan abszurdnak tűnt, hogy egy android beszél az érzelmekről.

Persze biztos csak azért, hogy hatékonyabban dolgozhassunk együtt az ügyön. Mindig mondja, hogy a jó viszony segíti az együttműködést.

- Hogyan tudod eldönteni, hogy mi a jó vagy rossz reakció egy cselekedetedre? - tettem fel a kérdést, ami rég óta érdekelt már az androidok kapcsán.
- Alap érzelmek felismerésére képes vagyok. - felelt.
- Hát az embereknek is hasonló, csak sokkal több mindent kell felismerni és néha a saját érzéseidet se tudod megfogalmazni. Szóval bonyolult. - nyugtáztam a saját véleményem.
Connor figyelmesen hallgatott és bólogatott.
Ezután csend telepedett közénk. Vártam, hátha megszólal, de nem mondott semmit, csak nézte a szökőkutat és a galambokat, amik morzsákat csipegettek a földről.
Kezdett számomra kínos lenni a hallgatás, főleg az előző témánk komolysága miatt.
- Nem hittem volna, hogy a rendőrség pénzéből fogsz fizetni. - váltottam témát.
- Miért? - vonta fel a jobb szemöldökét.
Felnevettem.
- Azt gondoltam, hogy a legbecsületesebb android van. - hagytam abba a nevetést.
- Hát, úgy tűnik tévedtél. - kúszott halvány mosoly az arcára.
- Kellemes csalódás. - ismertem be.
A szökőkút nagy kattanással kikapcsolt, a víz sugarak elálltak és lassan ráemelte a tetőt az automata rendszer.
Az órámra pillantottam. Hajnali fél egy volt.
- Azta. - kereskedtek el a szemeim.
Connor kérdőn nézett rám.
- Késő van. - mondtam.
- Haza viszlek. - bólintott.

Az utak üresek voltak és újabb meglepetésemre Connor kissé túllépte a sebességkorlátot.

Lassan deviáns lesz, ha ennyit szabálytalankodik, akkor pedig le kell tartóztatnom.

Lehúztam az ablakot és az ülésbe simulva élveztem ahogy a szél az arcomba fúj.
- Sajnálom, hogy ilyen furcsa voltam ma és az érzésekről faggattalak. - törte meg a csendet Connor - Nincs belém programozva, hogy ezt mondjam, de tényleg érdekel ez a téma.
Rá néztem.
- Hát, eleinte tényleg meglepő volt,de megértem. Nyilván ha jobban ismered az embereket, könnyebb együtt dolgozni velük. - mondtam.
Connor megrázta a fejét.
- Nem erről van szó. - felelt.
Felhúztam az ablakot, mert cseperegni kezdett az eső, az ablakon beesve pedig a vállamat érte.
- Ezt hogy érted? - faggattam.
- Csak szeretném megérteni ami körülöttem van. - tekintett rám futólag, majd gyorsan visszafordította a fejét, hogy ismét az útra figyelhessen.
- Az nehezen fog menni. - motyogta magam elé.

Connor kirakott a házamnál és elköszönt, majd taxit hívott, hogy visszamehessen a rendőrségre.
Én csak álltam a konyhaablak előtt és néztem a járdát, ahol öt perce még az android állt.
Jól éreztem magam vele, most mégis kétes érzelmeim támadtak.

Kedveltem őt, rendes volt, dehát mégis csak egy android - a jó tulajdonság csupán egy program érdeme, amit valaki más írt.

Visszatértem, élek még.
Sajnálom, hogy ennyi ideje nem volt rész, szörnyen érzem magam. Remélem még olvassa azért valaki.

Egy kis önreklám: a My OC's könyvben olvashattok az összes fontosabb szereplőimről. A történet folyamatosan frissül ahogy többet tudunk meg róluk. Lessétek meg! ❤️