Az Ismeretlen hangja - Jungkook ff.

hope for a new life, a new heart, a new... everything...

Hogy jól érzem-e magam a bőrömben?

Hogy van-e kedvem élni?

Hogy gyűlölöm-e magam?

Hogy bűntudatom van-e?

Hogy magamat helyezem-e előtérbe?

Hogy jól döntök-e mikor arra kényszerülök?

Hogy teljesítem-e a kötelességemet?

Hogy azt az életet élem-e, amit szeretnék?

Hogy vágyok-e egy olyan személyre, aki feltételek nélkül elfogad?

Hogy alakítgatom-e magamat egy szebb jövő érdekében?

Hogy elfogadom-e magamat?

Hogy hiszek-e abban, amiben hinnem kell?

Hogy szeretem-e azokat az embereket, akiket szeretnem kéne?

Hány kérdést kellene feltennem ahhoz, hogy jól legyek lelkileg? Hány kérdést kéne megválaszolnom magamban ahhoz, hogy letisztázódjanak a gondolataim, az érzésim? Hány kérdést kellene leírnom ahhoz, hogy rájöjjek mi mindent kell elhagynom annak érdekében, hogy egy új életet kezdhessek? Hányat összesen?

Millió és millió kérdőjel van a fejemben, amire olyan régen keresem a választ. Millió és millió megválaszolatlan dolog van az eszemben, amire évek óta nem találok magyarázatot.

Megéri szenvedni? Megéri keresni azt, amit tudni akarok? Tudni akarom, tudni akarom, tudni akarom...

Térdre borulok a szobámban és hangos zokogásba kezdek. A káosz, a tornádó, ami bennem van és amivel minden egyes nap vért izzadva küzdök, belülről emészt fel, lassan felőrölve egész bensőmet. Csak lassan, óvatosan közelített meg, úgy, hogy észre se vettem. Lépésről lépésre kényszerített rá dolgokra, amiről azt hittem, hogy jót tesznek majd. Boldogabb leszek tőle, vidám és élettel teli.

És mi történt?

A földön fekszem, míg a Szörny felettem áll és hangosan röhög rajtam. Még mindig hallom, ahogy kárörvendően hörög és ujjal mutogat rám, ezzel a maradék önbecsülésemet is a sárba tiporba.

"Tényleg azt hitted, hogy végre megszabadultál uralmam alól? Tényleg elhitted, hogy végleg békén hagylak? Tényleg ennyire naiv lennél? Egy reménytelen eset vagy, soha nem fog senki sem szeretni, egyedül fogsz meghalni egy rémálmokkal teli házban! Az enyém vagy! Az enyém vagy! Az enyém vagy..."

Létezik még kiút ebből a helyzetből? Érdemes még küzdeni a Szörny ellen? Fog rám várni valaki az utam végén? Ha leküzdöttem mindent, lesz ott valaki, aki felemeli könnyes arcomat, átölel és megdícsér? Lesz valaki, aki elfogad olyannak, amilyen akkor leszek? Lesz ott valaki...?

Úgy érzem semminek sincs értelme. Csak üresen és céltalanul bolyongok a kihalt úton, ahol egyetlen útjelző sincs kitéve, esik az eső és az útelágazások csak a Szörny markába vezetnek. És ha ez az ösvény is oda irányít? Semmi és senki nincs, aki megmentsen engem?

Egyetlen támaszom a kezemben szorongatott közepén megrepedt bot, amivel az emelkedőn megyek fel, ám már ez sem tart sokáig. Lenézek reszkető ujjaim közt tartott utolsó perceit élő támaszra. Lehunyom a szemem; mit tegyek vele? Elhajítsam messzire, hogy sohase találjak rá újra vagy ragasszam meg és haladjak tovább a bizonytalanság felé?

El fogok veszni. Le fogok térni a helyes útról. Nem fogok visszatalálni. Össze fogok törni. Csalódni fogok. El fogok esni. És utána a földön fogok ragadni.

A Szörny pedig felettem fog hörögni, rajtam taposva lábával, győzedelmes vigyorral a pofáján.

Hogy jól érzem-e magam a bőrömben?

Hogy van-e kedvem élni?

Hogy gyűlölöm-e magam?

Hogy bűntudatom van-e?

Hogy magamat helyezem-e előtérbe?

Hogy jól döntök-e mikor arra kényszerülök?

Hogy teljesítem-e a kötelességemet?

Hogy azt az életet élem-e, amit szeretnék?

Hogy vágyok-e egy olyan személyre, aki feltételek nélkül elfogad?

Hogy alakítgatom-e magamat egy szebb jövő érdekében?

Hogy elfogadom-e magamat?

Hogy hiszek-e abban, amiben hinnem kell?

Hogy szeretem-e azokat az embereket, akiket szeretnem kéne?

És hogy lesz-e elég erőm újra kezdeni, azok után, hogy újra elesem?

Nem tudom. Ez még a jövő zenéje.

"Ne ess el,
Csak menj tovább,
Arra merre szíved húz.
Ne add fel,
Állj fel mihamarább,
Csak kövesd a Fiút!"