Reflections

3. Nathalie - forró csoki

⋇⋆✦⋆⋇ dec. 3. ⋇⋆✦⋆⋇

Any_1997 kommentjének adózva: Nathalie, forró csoki

Ha nem olvastad a Castle c. könyvem (ami a Tiltott éjszakák utónovellája), akkor kétlépéses gyorstalpaló: 
1. Halálfej lelepleződött, és el is fogták.
2. Nathalie mindent magára vállalt, hogy az imádott férfit mentse.

****

A vékony, sötét hajú nő megtörten üldögélt cellája ágyának durva tapintású anyagán. A régen mindig precíz kontyba fogott egyenes haja most kusza kavalkádban fogta közre beesett arcát, melyben a pirosló melírcsík már jócskán lenőni kényszerült. Keskeny, napot az utóbbi időben keveset látott ujjai, melyeken a szokott francia manikűrt felváltotta a rágástól töredezett körmök kevésbé esztétikus látványa, felfelé indultak, hogy utoljára még megdörzsölje velük karikás szemeit. Egy papírpoharat vett kezébe, melyben már lassan hűlésnek indult a forró csoki, melyet kérésére a lefizetett őr hozott neki. 

Gabriel még most sem felejtkezett el róla. Nem felejtkezett el, de nem is látogatta meg. Miután mindent magára vállalt azt hazudva, hogy a sérült páva talizmánnal vette rá a divatmágnást a gaztettekre, azt felmentették a vádak alól. Neki pedig ez mindennél többet ért. Gondolatai első perctől fogva azon kattogtak, mi lett volna Gabriellel a rács mögött. Mi lett volna a végletekig kedves fiával, aki ugyan tartott apjától, mégis mindig büszkén tekintett fel rá? Igaz Adrien a történtek után már biztos nem lehetett ugyanabban a viszonyban vele mint az előtt, mielőtt fény derült a dolgokra. De bízott benne, hogy tettével jobb sorsot hozott el nekik. Szerelmét utoljára a vádlottak padján pillanthatta meg, azóta pedig csupán az általa felfogadott ügyvéddel találkozott. Egyszer ugyan meg akarta őt látogatni a fiú menyasszonya, de közölte az érte jövő őrrel, hogy nem fogad senki mást Gabrielen és az ügyvédjén kívül. 

Az imádott férfi viszont egyszer sem mutatkozott. Az ügyvéd viszont annál többet. Már-már kezdett az agyára menni. Profi volt, úgy mozgatta a szálakat, hogy a rabságban lévő nő a lehető legjobb ellátásban részesüljön. Magánzárka, kíséret a közös étkezdében, külön zuhanyzási lehetőség, korlátlan közösségi tér használat, melyből ő nem kért egy percet sem. Ugyan a férfi elárulta neki, hogy felfogadója a nyilvánosság előtt nem mutatkozhat nála látogatóként, mégis szívbemarkoló fájdalom töltötte el minden egyes alkalommal, mikor a beszélgetőpanelhez lépve a köpcös alakot pillantotta meg, nem a számára oly kedves, tiszteletet parancsoló kisugárzással rendelkező, magas személyt. Mindent megtett, hogy szerelmét felmentsék a vádak alól, Gabriel pedig az ügyvéden át gondoskodott róla. A profi prókátor viszont minduntalan azzal fogadta, hogy módosítson vallomásán. Nyilatkozza azt, hogy a sérült talizmán miatt támadtak gyilkos gondolatai, mely hatására nem tudott tisztán gondolkozni. Sőt, bent is mutassa egyre jobban az elborult elmékre jellemző tulajdonságokat. De ő nem akarta magát féleszűnek beállítani. Az egy dolog volt, hogy mentette a menthető személyt, az viszont egészen más, hogy idiótának tüntesse fel magát. Ugyan mivel lett volna jobb, ha a zárka helyett egy elmegyógyintézetben töltheti halála idejéig mindennapjait? Ugyanis ítélete életfogytig tartott. A férfi győzködte ugyan, hogy ismeretségei által valószínűleg 5-10 éven belül felmentést kaphat ha módosít, és aláveti magát a pszichés kezeléseknek, de erről Nathalie Sancoeur hallani sem akart. Nem, mert neki már volt egy terve. Tudta jól, hogy annyi idő alatt az Agreste divatcég főrészvényese talál majd megoldást arra, hogy feleségét az éber kómából kihozza. Így pedig neki ismét nem marad hely a férfi életében. Kipislogta hát a kontaktlencsét viselő szeméből a felgyülemlett könnyeket. Még mindig nem sikerült teljesen megszoknia, hogy szemüvegét elkobozták, helyette pedig ezt a látássegítő módszert kellett alkalmaznia. Ugyanis nem lehetett nála semmi olyan tárgy, mellyel kárt tehetett volna magában.  Nem gondolták, hogy szuicid gondolatai éles elmével társultak. Fogalmuk sem volt arról, hogy a kúriában rejtegetett asszonyon sorra próbáltak ki mindenféle gyógyszert titokban, melyekért ő volt a felelős. Minden egyes gyógyszer nevét és összetevőjét kívülről fújta már azóta, a hatóanyagok keverési arányaival pedig tökéletesen tisztában volt. Ebben persze nagy segítségére vált vegyész anyja és gyógyszerész apja mellett eltöltött gyermekévei. Ő viszont a rég megszerzett tudást most öncélúan szándékozta kamatoztatni.

Mielőtt bármit is tett volna, a sötét színű, kezében tartott édes folyadékra nézett, hogy egy emlékkép sejledjen fel benne. Akkor is épp egy ilyen italt szürcsölgettek, mikor Emilie-vel örök barátságot kötöttek. Az akkoriban totális újdonságként nyilvántartott automatába dobott utolsó apróját benyelte a gépezet, ő pedig egy csupán jelesre sikeredett vizsga után megtörten borult rá fejével a világító, ormótlan készülékre, hogy homlokát megtámassza rajta. Azonban hirtelen éles zaj riasztotta meg, melynek hatására a gépezet életre kelt, hogy kiadja a rendelni kívánt terméket. Az akkor még ismeretlen, csodálatosan kinéző lány ugyanis akkorát rúgott a fémdobozba, hogy az egyetem folyosójának egész hosszán masírozó diákok mind feléjük fordultak. 

- Csak egy kis motiváció kell neki - kacsintott rá az idegen, miközben kecses ujjaival füle mögé igazította szemébe hulló, aranyszőke tincseit. 

- K-köszönöm - válaszolta megilletődve a két évvel idősebb nő. 

- Emilie - nyújtotta felé kezét a szőke, lényéből pedig csak úgy sugárzott a bájos elegancia.

- Nathalie - fogta meg gyengén a kacsót a másik. 

De a lány csupán közvetlenül volt ismeretlen számára. Látta már őt az egyetem parkjában, ahogy fiúk hada zsongja körül, valamint a színjátszó kör plakátjain is sorra az ő arcával reklámoztak minden előadást. 

Ettől a naptól kezdve azonban az okos, ám visszahúzódó természettel megáldott Nathalie, és a produceri pályára igyekező, jelenleg még színi tagozaton első éves szépség elválaszthatatlan barátnők lettek. Ám a zöld szemű szörnyeteg az ő kapcsolatukat is megkörnyékezte, mikor a szőke lány, és ezzel egy időben Nathalie életében is feltűnt az ügyes grafikai tudással megáldott, a divatpályán egyre feltörekvő, határozott megjelenésű, igazán fess fiú. Gabriel Agreste-t viszont az éteri pompában tündöklő teremtés vette le a lábáról, így Nathalie csak sóvároghatott az egyre nagyobb piedesztálra kerülő hímnemű után. De nem tehette meg barátnőjével, hogy belerondítson kapcsolatukba. Szó nélkül tűrte, ahogy a számára isteni férfivá érő eljegyzi, majd el is veszi barátnőjét, hogy az egy édes, szőke kisfiút szüljön neki. 

Egészen addig a szerencsétlen balesetig. Akkor jött el Nathalie Sancoeur ideje, akkortól kezdve kerülhetett hónapról hónapra szépen lassan közelebb az ő titokban imádott férfijához, ki végül mégis az ő ágyában kötött ki. Ugyan tudta, hogy Gabriel csak szükségleteit elégíti ki vele, és szíve a szinte halottnak tűnő feleségéért dobog továbbra is, ám ő hálát adott az égnek, hogy legalább ennyit megkaphatott belőle. E mellett a hála mellett pedig minden nap mardosta a bűntudat is. A bűntudat, mely nem engedte meg neki, hogy még egyszer szemtől szemben álljon Emilie-vel.
Ugyan, hogy is mutatkozhatott volna előtte, ha a nő majd felébred öntudatlanságából? Hogyan állna elé, miközben ő elcsábította, és félrelépésre késztette annak férjét?
Őt nem ilyennek nevelték. Nem akarta ezt tenni, ám mégis erre az ösvényre lépett, melyről visszaút ugyan nem volt, csupán egyetlen egy lehetőség kínálkozott számára, hogy sorsát bevégezze. Végig segítette Gabrielt, de rettegett a naptól, mikor barátnője újra kinyitja a fiával megegyező árnyalatú szemét. 

Most pedig itt volt a lehetőség, hogy végre elmúljon az az óriási fájdalom, ami az évek alatt egyre csak növekedett benne. Elővette hát a rég óta fehérneműiben rejtegetett apró kis zacskót, melyben az általa hónapok alatt összegyűjtött gyógyszerek, egy cipőtalp segítségével porított változata foglalt helyet. Egyszer egy kis rosszullét, máskor fejfájás, majd lázas betegség. Mindenre azonnal adták neki a kért bogyókat, melyeket ügyesen forgatva, szája helyett zsebében landoltatott, hogy kivárva a megfelelő alkalmat és dózist, felhasználhassa azokat.

Belerázta hát a lassan kihűlt italba az átlátszó nejlon tartalmát, hogy párszor megforgatva kezében a poharat, gondolatban búcsút intsen a halandó világnak. Keserédes mosollyal öntötte le egy szuszra torkán az immár furcsa utóízzel bíró folyadékot, hogy a hajnalban váltó őrség már csak kihűlt földi porhüvelyére leljen rá másnap. 

****
Kicsit szomorkásra sikeredett. 

De azt hiszem, ez még kellett ahhoz, hogy megértsük Nathalie tettét. 
Remélem, azért örültök a két nő megismerkedésével tarkított történetnek. 

Holnap irány HitoriHanabi ! 😘