Reflections

13. Miss Bustier - fagyöngy

⋇⋆✦⋆⋇ dec. 13. ⋇⋆✦⋆⋇

Lili739 kommentje alapján a fix személy és szó: Ms. Bustier, fagyöngy

Remélem tetszeni fog neked/nektek. Részemről a lelkem is beletettem. ❤️

****

- Gyerünk Caline, tarts ki! - mondtam fenhangon, miközben igyekeztem a fáradtságtól nem ráolvadni az íróasztalomra és az azon tornyosuló irodalom esszékre. Az időeltolódás követéséből adódó fáradtságom viszont egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam, pedig még mindig hátra volt három diákom munkája.
Többek közt Chloé-jé is. Mondanám, hogy elsőre nem rokonszenveztem a lánnyal, mikor megkaptam a többségében elit körökből érkező tanulókkal büszkélkedő osztályt, de ez nem így volt. Imádtam tanítani és imádtam őket is. Chloét pedig különösen. Ugyan viselkedésével szerette elriasztani magától az embereket, de mindez csak szeretethiányából fakadt. Mint tanára, nem kivételezhettem vele a többiekkel szemben, bár igazán örültem volna, ha kicsit több időt tölthetek a társaságában akár az iskolán kívül is, ezzel enyhítve kicsit szívszorító magányán. De nem tehettem, a munkahelyemen kemény szabályokat kellett betartaniuk az oktatóknak. Én pedig semmiképp sem akartam, hogy bármi gondja legyen velem az igazgatónak. Pláne, hogy szerződésem csak a következő tanév végéig szólt, és egyszer már így is belőlem lett a város egyik gonosza. Belőlem! A mindig csendes, olvasgató könyvmolyból. A vörös hajú pulykatojásból, aki a légynek sem tudna ártani. De megtettem. Nem csak imádott diákjaimat bántottam, fél Párizst zombivá változtattam. Emiatt pedig azóta is mardosott a bűntudat, bár próbáltam inkább tanulni az esetből. A szeretet él, a szeretet örök. És mindenkiben ott van. Még abban a szőke lányban is, akinek dolgozatát végre kezembe vettem.
Igyekeztem mielőbb átfutni a sorokat, de minduntalan újra kellett kezdenem, vagy épp az előző oldalak egy-egy apró utalásbeli tartalmára visszakanyarodnom. De most nem a hibák, vagy a kimerültség okozta mindezt, hanem mert annyira meg voltam elégedve azzal, amit láttam. Ritkán adódott, hogy tényleg a polgármester lányának házi feladatát tarthattam a kezemben, de ha ez mégis megadatott, a fiatal diáklány tehetsége tényleg szépen megmutatkozott. Mindig észrevettem, ha Sabrina készítette el az ő beadandóját is, de nem róttam fel nekik. Úgy tettem, mintha észre sem venném az esetet. Ennek több oka is volt. Az első, hogy amikor a valóban Chloé Bourgeois tollából íródott anyaggal találkoztam, az mindig hibátlanul volt kivitelezve, így tudtam, figyel és tanul is az óráimon. Nem kellett minden alkalommal számot adnia, így is tisztában voltam vele, hogy még ha leplezve is teszi, ő az egyik legkiválóbban teljesítő diák az évfolyamból. Valamint nem szerettem volna, ha még egyetlen barátnőjével is konfliktust okozok számára. Boldogan írtam rá lapjára a legjobb osztályzatot, de mielőtt Ivan munkájáért nyúltam volna, tekintetem az órára tévedt. Az pedig mindentől elkeserítőbben világította szemembe a tényt, hogy szerelmem a tengerentúlon hiába rég végzett már a munkájával, ma már nem fog jelentkezni.

Az én két szőrös Théo-m volt a mindenem, de most mindkettő elhagyott engem. Az egyik ugyan a lakáson belül aludta az igazak álmát, bár volt olyan undok, hogy mindezt a konyhában tette, ezzel pedig a véremet hidegséggel átjáró egyedüllétre ítélt. Nem volt mit tennem, sóhajtva folytattam tovább munkám, hogy holnapra, jobban mondva ma reggelre befejezhessem azt, és a téli szünidő előtti utolsó tanítási nap visszaoszthassam nebulóimnak az esszéiket. Ugyan reggelüket kicsit elrontom majd a gyors javítás miatt, ám bíztam benne, hogy a délutáni kis osztály összejövetelen, melyet a teremben terveztünk kivitelezni, kiengesztelhetem őket némi enni és innivaló társaságában. Így legalább ha az ünnep alatt nem is, még most együtt lehettem az én drága gyermekeimmel. Mindegyiküket sajátomként tudtam volna szeretni. Különlegesek, megismételhetetlenek és mind-mind tehetségesek voltak. Ugyan némelyikükért aggódtam, mégis bíztam benne, hogy mikor elválnak útjaink életrevaló, kedves, szeretettel teli fiatal felnőtteket engedhetek majd a nagyvilágba.
De ahogy rájuk gondoltam, és arra mit veszítettem, ismét összeszorult a torkom.
A gyász elemi erővel csapott le rám, könnyeim azonnal folyni kezdtek. Úgy szorongattam a mindig nyakamban lévő ékszert, hogy már attól féltem, kárt teszek benne. Pedig azt a luxust nem engedhettem meg magamnak. Nem tehettem tönkre azt az egyetlen apró maradványt, ami az én drága Lucy-mből létezett még ezen a világon.