Reflections

7. Sabine - rénszarvas

⋇⋆✦⋆⋇ dec. 7. ⋇⋆✦⋆⋇

ElektraDatto kívánsága az alábbi volt: Sabine és rénszarvas. Örömmel tettem eleget neki. 😉

****

A fiú kérdésén elgondolkodva, Sabine Cheng rájött, talán még csak egyetlen dolgot nem látott közvetlen közelről életében, melyet szeretett volna. Az pedig az emlősök osztályának párosujjú patások rendjébe, ezen belül a szarvasfélék családjába, és az őzformák alcsaládjába tartozó faj egyedei, a rénszarvasok voltak. Pedig a lány zsenge korához képest sok mindent megélt már. 

A kínai származásához képest is alacsony termettel rendelkező, sötét hajú, félénk, bár szeretettel teli teremtésnek elege volt már a vándorlásból. Két dolgot hozott csupán magával régi otthonából, melyek akár egynek is betudhatók voltak, hisz tökéletesen egyeztek. Két apró falikárpit volt az. Mindkettő fekete és narancsszínben pompázó koi pontyokat ábrázolt, melyek vízililiomok levelei közt úszkáltak a naplementében. Az egyik a sajátja, másik édesanyjáé volt. A családi hagyomány szerint mindig az anyai nagymama ajándékozta oda sajátját az első lányunokájának, ám tudták jól, ezt a lány szülője nem teheti majd meg. Így Sabine-ra hárult a feladat, hogy a legféltettebb kincseként becsben tartott tárgyat megóvja addig, míg nem egy kislányt hoz a világra, kinek tovább örökítheti majd azt. Minden alkalommal, mikor belépett a csöppnyi, fülledt garzonba, pillantásával azonnal a halakat kereste. Anyja arcának vonásai az évek alatt lassan kezdtek feledésbe merülni tudatában, pedig minduntalan próbálta megragadni azokat. A pontyok látványa viszont hiába idézte fel azonnal a szívében szülőjéért tátongó, marón fájó űrt, az ő kedves, drága jó édesanyját a halak nem repíthették oda hozzá. Neki ugyanis maradnia kellett. Maradnia a messzi Sanghajban, ahonnan nagybátyjával Wanggal, és apai nagyanyjával együtt menekültek el, hogy nyugatra véve az irányt, egy jobb élet reményében vágjanak keresztül egy egész kontinensen. Még alig vált nagykorúvá, mikor teljesen egyedül maradt. Rég elhunyt apjának testvérével ugyan tartotta a kapcsolatot, de útjaik külön váltak, hisz a tanulás és az azzal egy időben végzendő munka más irányba sodorta őket. Nagyanyja viszont 2 hónapja végleg elbúcsúzott tőle és a gyarló világtól, melyben éltek. 

Ugyan a lány mindig mosollyal az arcán lépett ki a szűkös, ódon, macskaköves utcákra, hogy a szorosan épített téglaházak között tipegve, még hajnalhasadta előtt beérjen a munkahelyeként szolgáló cukrászdába, majd a finomabbnál finomabb édességek elkészítését követően, hasonlóan boldog ábrázattal egészen a sziesztaidőig a pult mögött állva szolgálja ki a betérő vendégeket, szívében bánat lakozott. A rövid zárási idő után hiába vette át helyét a tulajdonos felesége, ő a hátsó irodában maradva, máris a könyvelésben segédkezett. De ezt csakis haszonnak tekintette. Legalább addig sem kellett sanyarú sorsán merengenie. Egyedül egy idegen országban, melynek nyelvét - hiába is volt tökéletes érzékkel megáldva - nehezen sajátította el. De nem szándékozott egy tapodtat sem arrébb költözni a Toszkán kisvárosból. Eltökélt szándéka volt, hogy hiába a klíma miatti testi megterhelés, hiába a nyelvi nehézségek és minden egyéb hátráltató tényező, idővel kiváltja majd az állampolgárságot, és soha, de soha életében nem vándorol többet. 

Ám egy, a szokásosnál is forróbb napsütéses nyári délelőtt meglehetősen érdekes vendég tért be a kedves kis üzletbe. 

- Hiába nyúzol Matteo, soha sem fogsz tudni nekem olyan jó macaronokat mutatni ebben az országban, mint ahonnan én jövök - szólt fennhangon az előtte lépdelő helyes, olasz srácnak a küszöböt másodikként átlépő széles vállú személy. - Komolyan mondom, senki nem képes itt elfogadhatót készíteni - mondta tovább a magáét a meglett fiatalember, mire a pult mögött álló kínai lány inkább gyorsan hátat fordított nekik, hogy az arcát elöntő mérgelődést a vásárlók ne láthassák.
Fő a kedvesség! - mantrázta magában, hogy lenyugodjon, hisz a desszertek közül pont ez az ínyencség volt az, mellyel a legtöbbet pepecselt ma hajnalban is az üzlet konyhájának területén, és erre volt egyben a legbüszkébb is. Vonásait rendezve, immár újra mosollyal az arcán fordult vissza, hogy kiszolgálja a két srácot. Ugyan mindig is gondban volt az olasszal, de azért megértette, hogy miről is folyt köztük a beszélgetés, még ha ő nehezen is fejezte ki magát a nyelven, vagy épp gondot okoztak neki a hivatalos szövegek. Ahogy pedig a bronzbőrű, vékony fiú, kit már többször üdvözölhetett a vásárlók körében, magának és társának négy-négy különböző színű és ízű kerek édességgel, és egy-egy erős feketével telepedett le az egyik asztalhoz, Sabine nem tudta megállni, hogy ne füleljen tovább a vásárlók irányába. 
Első sorban felhúzta a nagydarab fiú beképzelt stílusban előadott mondandója, másrészt majdnem elnevette magát jókedvében, mikor a bolt egyik apró, kinyitható fa széke óriásit reccsent, ahogy a becsmérlő rátelepedett. Ezzel pedig a srác egyenes irányban küldte az ülőalkalmatosságot a biztos halál felé. Szája elé tartva kezét, hogy elrejtse mosolyát, még mindig őket mustrálva viszont a torkára fagyott a feltörni készülő bájos kacaj.