Reflections

Nyári zápor

Eredetileg nyári zivatar volt a szó, majd a címet adó olvasónk, név szerint a hozzám hasonlóan Chat imádó TmeaKapitny megváltoztatta nyári záporra. Üsse kavics, a lényeg benne lesz. :) Jó szóra... khm. Akarom mondani, zsepiket bekészíteni az érzékenyebb lelkeknek.

^^

A lassan lemenő nap bizsergetően csiklandozta a rövidnadrágjából kikandikáló fehér, fedetlen bőrét, ahogy július utolsó napján egy romantikus regényt olvasgatott éppen a szabad ég alatt. Érezte a simogató napfényt, a meleget, a kellemesen lengedező levegőt és a frissen göngyölt szalmabálából áradó, semmi máshoz nem hasonlítható kellemes illatot. Minden olyan idillikusnak hatott. Az élet nyugodt volt, a bajokat és rosszakarókat pedig réges-rég maguk mögött hagyták már.
Átadta magát ennek az andalító csodának. A jó időnek, a kikapcsolódásnak és a kényelemnek. A kényelemnek, melyet a mellette ülő test biztosított neki. Szerelemmel telve bújt még közelebb hozzá, majd a könyvet leengedve, csukott szemmel hajtotta fejét élete értelmének mellkasára, a világ legtökéletesebb kispárnája viszont erre megmozdulni kényszerült. A saját kezében lévő, kedvenc sorozatának fekete-sárga borítós darabját az alattuk elterülő pokrócra helyezte, majd boldogan szorította a vékony testet magához, miközben apró, gondoskodó puszit nyomott a lány fejére. Ezzel pedig a pillanat törtrésze alatt érte el, hogy az alacsony teremtés egyébként is örömittas ábrázata egy csapásra széles mosollyá változzon. A szorosan tartott alany kicsit fészkelődött hát, hogy fel tudjon nézni szerelme elbűvölő szemébe. Egy perc is eltelt már ebben a néma boldogságban, mire meg tudott szólalni.

-Szeretlek - suttogta, bár tudta jól, szavait tökéletesen hallja az, akiért az egész világot képes lett volna feláldozni. Azonnal meg is kapta válaszát, mely minden egyes ilyenfajta alkalommal a legkellemesebb melegséget árasztotta szét mellkasában.

Nem bírta megállni, muszáj volt még kicsit igazodnia, hogy ajkával ismét megízlelhesse szerelmét. Nem, mintha ez a másik félnek ellenére lett volna. Fejét lentebb hajtotta, keze pedig végigsiklott a lány pántos felsőbe bújtatott hátán, egészen a derekáig. Csókjuk lassú, puhatolózó, érzelmekkel teli volt. A fruska csakis azért húzódott el, hogy egy másik kedvenc tevékenységének hódolhasson közben. Szabad kezét felemelte, tenyerét a fiú arcához érintette. Óvatosan simogatta ujjaival a selymes bőrt, melyen a gyengülő napfény mézédes táncot járt éppen. Kiélvezte még kicsit a pillanatot, majd jött az imádott jelenet, mikor hirtelen, nevetve a hajába túrt, hogy szórakozzon vele. Imádta azt a kicsit félrehúzott szájtartást, amit ilyenkor az első pillanatokban kapott, majd az utána jövő incselkedő pillantást. A srác előrehajolt, azzal a lendülettel pedig a hátára is fektette társát, hogy azt a földhöz szegezve, felette helyezkedjen el. A hirtelen mozdulattól meglepett teremtés még szóhoz sem jutott, miközben az eddig jobb kezében szorongatott könyvét már ki is kapták kezéből, hogy a szebb sorsa érdemes nyomdai termék hanyagul félredobva, a pokróc sarkán átbukfencezve a fűben kössön ki.

-Lenne egy-két tippem, ha játszani szeretnél - fonta össze szavait ádáz tekintetével a fiú, hogy ezzel a szokott pírt csalja elő szerelme bőrén.

Hiába voltak már egy ideje együtt, a lány bármikor képes volt belevörösödni, ha kedvese átvette felette az irányítást. Persze élvezte, mindig is örömmel adta meg magát neki, hisz akkor volt a legboldogabb, ha őt mosollyal az arcán láthatta. Mindig le tudta őt venni a lábáról és ő sohasem tudott neki igazán nemet mondani. Olyan precizitással csavarta a lányt azt ujja köré minden egyes szavával, mintha világ életében ezt gyakorolta volna, holott semmi hátsó szándéka nem volt. Csak szerelmes.
Tökéletesek voltak együtt. A legjobban működő páros. A szinkron legfelsőbb foka, amikor már előre érzik egymás rezdüléseit. Amikor végig se kell mondaniuk egy mondatot, vagy akár bele sem kell kezdeniük, hisz tudják jól, mit fog mondani a másik. Amikor minden egyes gondolatuk nem a világ, vagy saját gondjaik, hanem a szeretett személy tölti ki. Mintha csak az ég, vagy bárminemű magasabb gondviselés egymásnak teremtette volna őket. Mintha csakis azért születtek volna erre a világra és csakis azért tettek volna meg minden egyes lépést életük során, hogy a véletlenek folytán végül egymásra találjanak és beleszeressenek a másikba. De léteztek vajon véletlenek?