Message - Denis Suarez FF.

20.

Míg a húgom öltözött, addig én a telefonomon böngésztem a közösségi oldalaim. Miközben ezt a tevékenységet folytattam, hívott valami idegen spanyol szám. Nyilván mit sem sejtve azonnal felvettem.
-Igen, tessék Maya Budai-Nagy.- szóltam bele a telefonba spanyolul.
-Ön Budai-Nagy Sándor egyik hozzátartozója?
-Igen, a nagyobbik lánya vagyok. Szabad tudnom kivel beszélek?
-Természetesen. Dr. Ramón Castroviejo Briones vagyok, abból a kórházból hívom, ahol az édesapja 2 napja meghalt. Az édesanyját nem értük el így megpróbálkoztunk Önnel.
-És miben segíthetek?-kérdeztem gyanakvóan. Csak úgy nem hívnak fel minden előzmény nélkül.
-Tudja, éppen az édesapja testét készítettük volna elő a holnapi szállításra, amikor is gyenge pulzust véltük felfedezni. Gyors vizsgálatok után kiderült, hogy az apja nem halt meg, csak a második szívrohama után tetszhalott állapotba került. Ez annyit jelent, hogy akkor nem éreztünk se pulzust, sem az EKG nem jelzett szívverést, így tehát halottnak könyvelték. Most vitték fel az intenzív osztályra, rákapcsoltuk a gépekre és most már jelez mindent. A pulzusszám is egyre nagyobb.-egy szót sem tudtam kinyögni, annyira ledöbbentem.- Asszonyom itt van?
-Khm..Igen itt vagyok. Be lehet menni hozzá?-tettem fel a legfontosabb kérdést.
-Jelenleg még nem, de ha most indulna itt a folyosón várhat míg el nem végeztünk minden vizsgálatot. Ez eltarthat egy darabig, de gondolom mennyire fontos ez Önnek. Időközben értesítse az édesanyját meg a közelebbi rokonokat is.
-Köszönöm doktor úr!-sírtam el magam. Annyira boldog voltam.
-Ez a munkám. Na de ne sírjon, mert nem szeretem a sírós embereket. Várjuk!- majd letette.
Zsófi ott állt a lépcső alján és nem értette mi történt, miért sírok.
-Maya, mi a baj?-kérdezte aggódva.
-Apa él. Most hívtak, hogy csak tetszhalott állapotba került a második szívroham után.- ugyanúgy, mint én ledöbbent a hír hallatán.
-Ezt most komolyan mondod?-ugrott a nyakamba hatalmas vigyorral a fején.
-Halálosan komolyan mondom.-adtam puszit a fejére.
-Mikor megyünk be hozzá?-kérdezte.-Oh, de neked edzésre kell menned.-szomorodott el.
-Ezt most kihagyom, talán nem raknak ki a csapatból. Később pedig felhívom az edzőt az okáról is. Gyorsan hozd a telefonod, kabátot is mert kint esik! Egyszerre még nem mehetünk be apuhoz, szóval gyorsan még amíg itthon vagyunk felhívom anyuékat.
-Rendben, sietek!-szaladt el.

Úton a kórház felé be nem állt a szánk nagyon izgatottak voltunk. Időközben kiderült, hogy a telefonomat otthon hagytam, de nem fordultunk vissza érte. Túlságosan is siettünk ahhoz. Recepción eligazítást kértünk, hogy merre találjuk az intenzív osztályt. Mikor odaértünk az ajtó elé, még orvosok voltak bent.
Fél órát ültünk az ajtó előtt, mire mindennel végeztek. Egy orvos lépett oda hozzánk.
-Üdvözlöm Önöket! Budai-Nagy Sándor lányai ha nem tévedek!
-Pontosan, mi vagyunk azok. Bemehetünk hozzá?- néztem át a válla felett, hogy a kis ablakon át lássam édesapámat.
-Igen, mostmár be. Stabilizáltuk az állapotát, lehet hamarosan fel is ébred. Biztos örömmel venné ha ez a két szép lány látványa tárulna elé elsőként.- kacsintott rám, majd elment a dolgára.
-Ez most komolyan flörtölt veled?- kérdezte a húgom nevetve.
-Hát úgy tűnik.- nevettem vele én is.- Na de menjünk be.
Félve léptem az ajtó felé, kilincset lenyomva, az ajtót kinyitva a szoba teljes látványa elém tárult. Félhomály uralkodott, a szoba közepén pedig apu helyezkedett el egy hatalmas ágyban. Az ágy két oldalán székek, egy-egy éjjeli szekrény társaságában. Zsófi és én is elhelyezkedtünk az ágy két oldalán, majd én megfogtam a kezét.
-Szia Apu! Annyira örülök, hogy újra közöttünk vagy.-sírtam el magam megint.

Csend uralkodott, mindössze csak az EKG pittyegett néha. Már egy órája ültünk a szobában. Zsófi apára hajolva elaludt és már én is közel álltam hozzá. Ekkor mozgolodást vettem észre...