Mikor a sors összeláncol /MIRACULOUS FANFICTION/

Hőstett

Marinette mindenfelé fémroncsokat látott, mikor feljött a víz alól. Ahogy körülnézett, hogy megkeresse a partot, egy öregembert vett észre, akinek az egyik karja beszorult az összeroncsolódott fémdarabok közé.

- Segítség... - nyöszörgött az öreg.

A lány gyorsan odaúszott hozzá, és megpróbálta leemelni a fémet a férfi karjáról. Cseppet sem meglepő módon azonban nem bírta megmozdítani

- Ezt nem bírom el - fordult a bajba jutott felé - De ne aggódjon, kitalálok valamit! - azzal hátrébblökte magát, hogy körülnézhessen.

Mindenütt csak az Eiffel-torony darabjait látta, és egy ideig semmi sem jutott eszébe. Aztán lepillantott a ruhájára, és végre támadt egy ötlete.

Még mindig az az antikrózsaszín dressz volt rajta, amit az évforduló alkalmából magáraöltött. Megragadta a szoknya szélét, és letépett egy nagy darab anyagot. Ezt aztán összegyűrte egy gombócba, ami nagyjából akkora volt mint az ökle, és visszaúszott az öregemberhez. Szép lassan benedvesítette a karját.

- Most megpróbálom kihúzni, rendben? - kérdezte a szerencsétlentől. Az csak bólintott valaszképp, mire Marinette óvatosan húzni kezdte az öreg karját, az pedig egy kis idő után csúszni kezdett, majd könnyedén kisiklott a fémdarabok közül.

- Marinette! - kiáltotta Adrien - Marinette, hol vagy?! - egy darabig fülelt, majd újabb levegőt vett, hogy folytassa a kiabálást, amikor meghallott valamit.

A felesége hangja volt.

Gyorsan elindult az irányába, és egy fémrakás mögött meg is látta a segítségért kiáltozó lányt, amint egy öregembert próbál a víz felett tartani.

Gondolkodás nélkül odaúszott, átölelte a férfi derekát, majd kievickélt vele a partra, ahol Marinette is csatlakozott hozzájuk.

- Jól van monsieur? - kérdezte.

- Igen - köhécselt a férfi - Hála nektek. Ha ti nem vagytok, a Szajnába fulladok.

- Semmiség volt, uram - udvariaskodott Adrien - Te viszont a frászt hoztad rám - fordult hitveséhez.

- Ne haragudj - felelte az.

- Nem haragszom. Azthittem elvesztettelek. De örülök, hogy nem így van.

- Annak én is. Nos, monsieur, segíthetünk még valamiben?

- Ó, köszönöm, de már eleget tettek értem. Tartozom maguknak.

- Rá se rántson! Nos, ha már nem tehetünk önért semmit, akkor mi indulunk is.

- Rendben van. Mégegyszer köszönöm!

- Szívesen máskor is! - azzal sietve elindultak abba az irányba amerre a barátaikat sejtették.

Nem vették észre, hogy az öreg mosolyogva néz utánuk.

- Mi volt ez az egész? - kérdezte Marinette - Mármint a toronnyal. Annyi évig állt itt, akár egy elpusztíthatatlan szobor, most meg hirtelen összedőlt? Ennek semmi értelme.

Adrien válaszra nyitotta a száját, de megelőzte őt egy ismeretlen hang:
- Nagyon is van értelme! - a hang egy fekete ruhás, vörös bőrű, fekete hajú lányhoz tartozott, aki az egyik háztetőn állt, a kezében pedig egy hatalmas jogart tartott, aminek a végén törött szív volt ábrázolva - Láttam ám, hogy milyen hevesen csókolóztok! Ti szerelmesek vagytok! Mégis, hogy képzelitek? Méghogy Párizs a szerelem városa! Akkor én miért nem kaphattam meg a nekem kijáró szerelmemet?! Nem! Ha nekem nem jár szerelem, akkor senkinek sem! Porig rombolom ezt az átkozott várost, és eltűntetek minden szerelmespárt a Föld színéről!