Gloomy |Pietro

10

/Pietro szemszöge/

A karjaimat összefonom magam előtt, úgy járom az utat az emlékeim után kutatva. Nem tudok rájönni, hogy ki lehet az a Lori nevezetű lány akiről a többiek beszélnek. Milyen kapcsolat lehet és lehetett közöttünk? Ezen való elmélkedésem miatt véletlenül neki megyek valakinek, aki a Földre esik. Legszívesebben nem segítenék neki, miért nem figyel maga elé, de inkább csak lehajolok hozzá és a kezemet nyújtom.

"Bocsánat, nem láttam, hogy jön. Túlságosan a gondolataimban vagyok elveszve. "

A kezét bele helyezi a kezembe és engedi, hogy felhúzzam. Leporolja a ruháit és megigazítja a szemüvegét. Elegánsan ki van öltözve biztos, hogy valamilyen értelmiségi ember lehet. Mélyen belenéz az íriszeimbe, mintha tanulmányozni akarna egy pillanatra.

"Mégis milyen nagy lehet az agyában lévő gondolatlabirintus, hogy így elveszett benne fiatalember?"

Zavaromban hirtelen szólni sem tudok ráadásul biztos vagyok benne, hogy komplett idiótának nézne ha bevallanám, hogy "Az a helyzet, hogy van egy lány akire folyamatosan gondolok, mindenki azt állítja, hogy párkapcsolatban vagyok vele mégsem tudom, hogy kicsoda ő és, hogy hogy a viharba is néz egyáltalán ki.". Mintha olvasna a gondolataimban mélyen az öltönyének a belső zsebébe nyúl és felém nyújt egy névjegykártyát. Fehér alapon aranyozott betűkkel van ráírva: Christian Jaccob terapeuta, pszichológus, lélekbúvár. Mire felpillantok az apró névjegykártya elolvasása után már hűlt helyét sem találom. Bal kezemmel beletúrok dús hamvas fehér hajamba és beharapom az alsó ajkamat. Mégis mi a csudának kéne nekem egy pszichológus? Semmi bajom sincs, maximum annyi, hogy nem emlékszem semmire sem a múltammal és vele kapcsolatban. Elmélkedek még egy ideig, de aztán megrántva a vállam újra elindulok arra a helyre, ahová eleve menni akartam. A fű halkan roppan meg a lábam alatt ahogyan rálépek a harmatos fűre, a szél pedig belefúj a hajamba. A mostani állapotomra való tekintettel muszáj vagyok lazítani egy kicsit és elmerülni még jobban elmém gigantikus labirintusában. Letelepedek egy öreg diófa alá és behunyom a szemeimet. A körülöttem lévő világ zajai egyre jobban elszakadnak tőlem és körülölel a csend, teljesen olyan érzést keltve bennem, minta meditálnék. Csak pár percig tart a csend, majd abbamarad és egy hangos sípolás követi. A kezeimet automatikusan a füleimre kulcsolom és kinyitom a szemeimet. Egy teljesen más világ fogad, már nem a nyugtató fa alatt ülök, hanem egy csatatér közepén állok. Mindent beborít a tűz, a vér és a hamu, sikolyok visszhangzanak az utcasarkokon. Fogalmam sincs, hogy hogy kerültem ide, de minden bizonnyal a tudatalattim lehet a felelős. Körbepillantok a romokban álló városon, megfigyelem a körülöttem lévő élő-élettelen emberek körvonalait, arcvonásait. Egy forró, szinte perzselő kéz tapad a kezemre ezért azonnal oda pillantok. Egy lány áll előttem a teste öngyulladási folyamatban van, minden lángol körülötte, az auráját teljesen ellepik a vörös-sárga lángnyelvek. Biztos vagyok benne, hogy nem csak kívülről, de belülről is lángolhat. Erősen megszorítja a kezem, ami most mocskosul fáj és azt kívánom, hogy valaki öntse már le egy adag jéghideg, velőt rázó vízzel. Makacsul kirántom a kezem a szorításából, de ismét a kezem után kap.

"Engedj el!"

A szemei erősebben kezdenek el izzani és magasabbra emelkedik a hőfoka. Ajkait mosolyra húzza és mélyen a szemeimbe néz.

"Miért kéne szabadon engedni téged Pietro? Azok után, amit tettél nem úszhatod meg ilyen könnyen. Egyszer ígéretet tettél nekem, de azt megszegted. Viseld a következményeket."

Jobb kezében tűzlabda képződik és érzem, tudom, hogy képes a képembe vágni azt. Ellököm magamtól és futni kezdek. Hirtelen rohanok neki egy ismerős embernek, nem tehetek róla, hogy ennyire vonzom az embereket magamhoz, hogy mindig neki megyek egynek. Wanda néz velem farkas szemet és idegesen lök rajtam egyet.

"Mégis mi a fenét csináltál Lorival?"

"Hogy kivel? Azt akarod mondani, hogy ez a hisztérika az én állítólagos barátnőm? Köszi, de kihagyom ezt a lehetőséget. "

Azzal sarkon akarok fordulni, de a lábaim feladják a harcot, én pedig térdre rogyok. Főnixként száll le előttem a tűzbe borult lány és hajol oda a fülemhez.

"Ideje, hogy aludj egy kicsit Pi, mindenkinek jobb lesz így."

A tüdőmben lévő levegő kezd elfogyni, a tekintetem pedig elhomályosul. A fülem ismét zúgni kezd a sötétség pedig újra magához ölel. Hideg zuhanyként vág arcba a hirtelen jövő csend, aminek hatására kinyitom a szemeimet és felugrok a helyemről. Ismét a fa társaságában vagyok, szakad rólam a víz, mindenem úszik az izzadtságtól. A nadrágom zsebébe nyúlok és előkeresem azt a névjegykártyát, amit még az a férfi adott nekem. Úgy látszik, hogy mégis szükségem van a segítségre.