partra vetett bálna | banginho

06

Úgy éreztem magam közeledben, mintha a világ összes kincse zúdult volna nyakamba, s azt sem tudtam hirtelen, merre van az előre és hátra; nem tévedtek azok, akik azt mondták, szavaid képesek elvarázsolni másokat - valósággal megbabonáztál az első pillanatban.

Egy mondat után tudtam, hogy minden szavad aranyat ér, így úgy hallgattalak, mint egy kis gyermek az esti mesét; átkoztam magam, hogy ennyi értékes időt elpazaroltam borzalmas viselkedésemmel.

Forró, gőzölgő italainkat kortyolgatva változott az asztal egy pulpitussá, s bármilyen téma került terítékre, igazi vitapartnerekként viselkedtünk. Érveket, ellenérveket hoztunk fel egymás kijelentéseire; még a görög szónokok is megirigyelhették volna heves eszmecseréinket.

Szinte minden alkalommal te nyertél, hisz tudásod és műveltséged messze túlszárnyalta az enyémet - mégsem éreztem azt, hogy féltékeny lennék eredményeidre; titkon csodáltalak és tudtod nélkül motiváltál arra, hogy jobb legyek.

Furcsa bevallani, de lelkem mélyén azt akartam, hogy büszkévé tegyelek és ne egy olyan ifjút láss bennem, aki mindenféle tárgyi tudás nélkül próbál elevickélni a kellemesen hangzó közhelyek és féligazságok tengerén.

Nem tartottam magamat jó költőnek; az igazat megvallva soha nem tudtam megérteni, mégis mi tetszik firkáimban az embereknek - gyatrának véltem saját munkáimat.

Mintha ráéreztél volna ezen aggályomra, úgy dobtad fel a megfelelési kényszer szépségeit. Hihetetlen volt a te szádból olyanokat hallani, hogy nem vagy elég; néha azt érzed, abba kéne hagynod az egészet; nem tudsz olyan írást kiadni kezeid közül, amire teljes egészében büszke lehetsz.

Döbbenten ültem a széken, s már csak azt vettem észre, hogy látásom homályosodni kezd; olyan volt, mintha beszéded saját gondolataim kivetülése lenne - csak te mindig is jobban fogalmaztál, mint én, persze.

Minden okot át tudtam érezni; minden kijelentés olyan volt, mintha kést szúrtak volna belém.

Gyűlöltem ezt a legyőzöttséget, gyengeséget, ami hatalmába kerített - de nem tudtam neki ellenállni; hagytam, hogy a kellemes délutánt szürkévé és melankolikussá tegye.

Rögtön realizáltad, hogy valami baj van s néma kiáltásokkal próbáltál arra ösztökélni, hogy adjam ki lelkem búját; belül forrongtam és olyan voltam, mint egy szárnya szegett madár - ám sosem tudtam olyan jól kifejezni magamat szóban, mint te.

Tollat és papírt csúsztattál elém, majd egy bátorító mosolyt villantva biccentettél; művész a művészetért vagy művészet a művészért?

Világ életemben az előbbit vallottam; de ahogy lassan, fokozatosan megtanítottál élni, egyre inkább az utóbbi felé hajlottam.