partra vetett bálna | banginho

02

Finom kávé és zöld tea illat lepte el az egész üzlethelyiséget amikor galád módon felszakítottam a zsanérokat, s heves tettem miatt azon nyomban bocsánatot is kértem.

Ismerős aromák kúsztak orromba, s ezzel lelkemen is áttáncoltak olyan érzések, melyek csak akkor keletkeztek, amikor ezen épület küszöbét átléptem.

Sosem voltam szentimentális típus, de bármely alkalommal, amikor kezeim köze került egy - néha talán több - pohár gőzölgő csoda, sírni tudtam volna örömömben, s azon nyomban papot hívatni, hogy eskessen meg minket. Egyetlen szerelmem ez a koffeinnel telített bomba volt, mely akkor is úgy melengette kezemet, mintha el sem akarna szakadni tőlem.

Minden nap pontosan érkeztem, s tudtam, kivel fogok találkozni, ki fog a pult mögött dolgozni, ki fog kiszolgálni, meddig tengetem majd itt időmet.

A hosszas hónapok alatt törzshelyemmé vált kávézó csak egy szimpla üzlet volt néhány ember olvasatában, ám nekem ez jelentette az a nagy betűs mindent.

A hátsó részben eldugott kicsiny könyvtár pedig csak hab volt a tortán, s egy pillanat alatt, vakon estem szerelembe - úgy, ahogy azt elterveztem.

Akkor is, mint minden alkalommal az ablaknál lévő harmadik sorban elhelyezett asztalnál ültem, s lábdobolásommal párhuzamosan kavargattam feketémet.

Foszlányok tömkelegei reppentek el fejem felett, majd amint sikerült egy kis morzsát elkapnom, papírra vetettem; ám az a nap más volt - különleges minden tekintetben.

Nem jöttek a szavak; ujjaim lebénultak, s mint valami szárnyát vesztett madár vergődtem a talajon, miközben próbáltam kitalálni, hogy tudnék kilábalni a pillanatnyi válságból.

Ám hosszas tanakodás s magamban való fortyogás után feladtam, majd zenét hallgatva néztem, hogy halad az idő, s minden kint sétáló cselekedetébe beleképzeltem valami egészen odaillőt.

Szerettem azt hinni, hogy mi, mint individuumok valami nagy dologra vagyunk hivatottak; ám ahogy múltak a percek, s egyik ideám sem valósult meg, kezdtem elveszteni
hitemet.

Gondolataimból az ajtó nyikorgása szakított ki, s amint oda vetettem tekintetemet, majdnem felkiáltottam azzal a címszóval, hogy "én ezt nem hiszem el!".

Legelőször azt hittem, csak képzeletem játszik velem - hisz teljesen máshogy néztél ki, mint ahogy megszoktalak. Viseltes, kapucnis pulóver, egyszerű, szaggatott nadrág ölelte körbe testedet; ám így sem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy - legnagyobb bánatomra - te vagy az egyik leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam.

Ha képzőművészként tengettem volna mindennapjaimat, azon nyomban megragadtam volna kedvenc ceruzámat, s papíralapúvá varázsoltam volna a csodát, ami elém tárult.

Ám nem volt nálam se grafit, se pergamen; csak verses könyvem és tollam, melyek szinte azonnal tudták, hogy cselekedjenek - szavakkal festettem impresszionista csendéletet az unalmas délután jegyében.