partra vetett bálna | banginho

13

Izgatottan, le sem tagadható vidámsággal andalogtunk a pocsolyákkal tarkított úttesten, s néha-néha bele is ugrottam egybe; szerelmes voltam öblös nevetésedbe, mely a legváratlanabb, leggyermekibb helyzetekben hangzott fel. Most is így történt, kacagva figyelted, ahogy lépegetőimet ellepi a víz, s mellettem haladva, kezemet fogva követted utamat.

Ha nem látszott volna vonásainkon, mennyire eljárt az idő felettünk, még azt is hihették a kint lézengők, hogy gyermekek vagyunk; feltétel nélküli, igazi boldogságban volt részünk, miközben egymás ujjait fogva tekergőztünk.

Mikor már kezdtem fáradni, s elégnek gondoltam a távolugrás gyakorlásának művészetét, melléd telepedtem s hétköznapi, apró, de annál személyesebb dolgokról kezdtünk beszélgetni; még mindig össze voltak kulcsolva végtagjaink, de a világért sem engedtél volna el, sőt... Mikor egy idióta autós pont belehajtott a mellettünk levő víztömegbe, azoknál fogva rántottál magadhoz, s ölelésedbe fogtál, nehogy elérjen.

Csak később fogtad fel tetted jelentőséget és félve pillantottál rám, de amikor mosolygó, vörös almácskáim találkoztak tekinteteddel, hirtelen lettek köddé félelmeid és még közelebb húzva haladtunk a cél felé.

A kicsiny sétány nem volt több néhány padnál és egy tónál, ám gyönyörű látványt nyújtott; fenségesen ragyogta be a holdfény, s finoman kezdtek szitálni az újabb cseppek. Talpunk alatt halott falevelek ropogtak, melyek festői kontrasztot mutattak velünk; még sosem éltem annyira, mint azokban a pillanatokban.

Kezdett későre járni, de nem akartam, hogy elmenj s egyedül hagyj; nem is állt szándékodban ezt tenni, mégis úgy éreztem, bármelyik pillanatban megtörténhet.

Egyik percről a másikra csaptak össze felettem kétségeim hullámai, s hozzád bújva, derekadat átkarolva törtem ki éktelen, heves zokogásban. Fogalmad sem volt, mégis mi változott meg a másodperc tört része alatt - hisz az előbb még melletted kacagtam -, de nem is kérdeztél semmit. Lágyan cirógattad hátamat s apró csókokat nyomtál mézszín hajkoronámba; nyugtató, lágy érintések voltak ezek, én mégis meg tudtam volna gyulladni miattuk. Túl hihetetlennek tűnt, hogy itt vagyunk, együtt töltjük drága, keveset tapasztalt szabadidőnként.

Mikor alábbhagyott remegésem, akkor sem fejtetted le rólam karod, hanem még erősebben szorítottál magadhoz. Kedveskedő szavakat, tanácsokat duruzsoltál fülembe, de amint megráztam tincseimet, s arcodra vezettem tekintetemet, torkodra fagytak a szavak; elállt lélegzeted is.

Túl gyönyörűnek, túl csodálatosnak hatott halovány fényben csillogó valód, így gondolkodás nélkül vettem bátorságot, majd lehunyt pillákkal kóstoltam meg ajkaidat; nem akartam látni arckifejezésed, így rettegve mozgattam párnácskáimat, de amint derekamra fogva simogattál, s oldalra biccentetted fejedet, minden kételyem eltűnt; csak te számítottál abban a pillanatban.

Bálnaként tanultam még életben maradni a felszín alatt.