partra vetett bálna | banginho

23

Feszült volt a kettőnk között kialakult kapcsolat; borzalmasan idegtépő és szívszaggató.

Nem tudom mikor, s hogy' kezdtünk el így, ily' furcsa módon viselkedni a másikkal, de rögtön szíven szúrt a felismerés, amikor eljutott a tudatomig, hogy mennyire elromlott minden; mennyire fáj az, hogy vagy.

Hisz hiába éltünk egy fedél alatt - nem voltunk társak.

Nem voltunk már semmik; csak régi ismerősök, akik bormámoros éjjeleken a testi kontaktusba menekültek, hogy ne érezzék magukat egyedül; ne érezzék magukat úgy, mintha elvesztették volna a másik felüket.

Minden tőled telhetőt megtettél, hogy rendbe hozd a helyzetet, de annyira maga alá temetett a munka, a felelősség, a határidők, hogy azt sem vettem észre, ha csak mellettem ülsz a konyhaasztalnál, s figyelsz.

Pedig sokszor történt ilyen; szemem sarkából néha-néha érzékeltelek, de a hosszú órák alatt fel sem tűnt, hogy még mindig ott gubbasztasz; arra vársz, hogy végre "szeresselek". Egyedül akkor keltél fel helyedről, mikor már láttad, hogy ennek semmi értelme, s egy megvadult bika haragjával csörtettél be a hálóba, magad után csapva az ajtót úgy, hogy majd kiszakadt; zsanérostul.

Haragudtam rád, tomboltam és veszekedtem veled, amikor így viselkedtél; gyerekesnek tartottalak.

Amikor tanácstalan voltam megesett, hogy szüleimet hívtam, de rengetegszer történt olyan, hogy az asszisztenssel beszéltem; rendre azt ismételgette, hogy rendbe fognak jönni a dolgok, de amint érezte, hogy jobb hangulatban vagyok, rögtön előjött a verses, kötetes témákkal, melyeket sosem tudtam visszautasítani; ezek a dolgok voltak, amik boldoggá tettek - semmi más nem maradt már, miután eltávolodtunk; semmi sem.

Mégis - naivan - volt bennem valami remény, valami önámító vágyakozás; valami apró szikrát kerestem az éjben, hátha megvilágít minket, s megmondja, mit kéne tennünk; de erre semmi szükség nem volt.

Döntöttél helyettünk.