partra vetett bálna | banginho

24

Egyetlen pisszenés nélkül, egymás szembogarait vizslatva ültünk az ebédlőasztal más-más oldalain, s csak az óra kattogása törte meg a síri csendet.

Éreztem, hogy hullunk össze, miközben próbáljuk megfogalmazni gondolatainkat; nem hibáztattam magunkat, hisz végtére írók voltunk; a papír volt a beszélgetéseink egyetlen igaz és hamisítatlan vászna.

Súlyos sóhajok, rezignált levegővételek érték el darabokban tengődő szívemet, mint szakító, szétcincáló kardforgatások; lassan, kíméletlenül merült el bennem az elvesztés pengéje, mely éreztette, hogy ennek tényleg itt a vége; már semmik sem vagyunk.

Te törted meg a halálos hallgatást, s kíméletlenül jelentetted ki, hogy ez így nem mehet tovább; nem kapaszkodhatunk ilyen görcsösen valamibe - valamibe, ami talán ott sem volt; valamibe, aminek az ideája oly' csodás, megvalósulása pedig olyan kegyetlen módon történt meg.

Tudtam, hogy ennek így kell lennie; nem tehetjük ezt egymással; nem tehetlek ennél is jobban tönkre téged. Mégsem akartam, hogy tényleg elvágjunk mindent, s úgy búcsúzzunk el az éjben, mintha nem is lettünk volna; úgy, mintha ez az egész nem ölne meg minket.

Régen tettem egy ígéretet a kávézóban, hogyha felolvasol nekem, megteszem, bármit is kérsz; kár, hogy ily' módon kellett felhasználnod a kiváltság-kártyádat.

Remegő ajkakkal, homályos tekintettel húztál egy utolsó, mindent lezáró, megpecsételő csókra, s szenvedve préselted ki a visszafordíthatatlan szavakat; elengedtél egy új útra - nélküled.

Zokogva, összetörten, céltalanul bolyongva pakoltam össze lakásodban, s reszkető ujjaim sem segítettek a helyzeten; fel akartam dolgozni a dolgokat, de közben szabályosan elvesztem. Nem tudtam megérteni, hogy juthattunk ide; nem tudtam feldolgozni, hogy tényleg megtörtént az, amitől a legjobban féltem - örökké elvesztettelek.

Végleg.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon miért történhetett meg ez, miért szálltunk ilyen szabadon az elején, s koppantunk így, zuhantunk ilyen fájdalmasan a földre, miközben a felhők bársonyosan simultak hozzánk; mit sem sejtetve.

Sokszor eszembe jut - teát kortyolva az ablakban, hisz a kávéról már leszoktam - amikor összebújva, az éj leple alatt beszéltél nekem a bálnákról, s úgy érzem, te már akkor tudtad, hogy ez a gyönyörű katyvasz egyszer zátonyra fut.

Hisz te voltál az, aki megtanított úszni a mély vízben, s te voltál az, ki felkarolt és segített, hogy levegőt tudjak kapni még akkor is, ha éreztem, torkom összeszorul; egyszerűen végem.

Mai napig borzalmasan szívszaggató belegondolnom abba, hogy mit tettem veled; hisz amíg én könnyen szeltem a habokat, te oldalról támogatva szenvedtél, s minden utad közelebb hozott a halálhoz.

Te voltál az, ki tudta, mit kell tennem; éppen ezért cselekedtél így; hagytad, hogy elvegyek mindent, s hagytad, hogy megfulladj; hagytad, hogy partra mossa a testedet a sós hullám, s hagytad, hogy az ég is nevessen rajtad.

Önnön akaratod miatt estél csapdába, s a perzselő, mindent elpusztító szerelem, vágy miatt váltál azzá, amit a legjobban szerettél; magad miatt lettél a partra vetett bálna.

Vége