partra vetett bálna | banginho

17

Szerelmünk olyan volt, mint egy finoman nyíló, szirmait kecsesen bontogató virág; lassan, de biztosan haladtunk kapcsolatunkban, s úgy éreztem, hamarosan elér minket a vízben gazdag, forró nyár.

Már nem kellett visszafognom érzelmeimet, nem kellett azt hazudnom magamnak, hogy nem szeretlek; végre igazi, megmásíthatatlan önmagam lehettem.

Minden időmet veled töltöttem, te pedig tenyereden hordoztál; tudtam, hogy mindig vigyázni fogsz rám - naivan hittem, hogy mindig ilyenek leszünk; most már belátom, kár volt.

Nagyon kár.

Rengeteget dolgoztál, sokszor elmentél otthonról - hisz még közel sem volt kiadható állapotban legújabb köteted -, de ezek ellenére is rengeteg időt töltöttél velem - fogalmam sincs, mégis hogy csinálhattad ezt, de kérdéseim feltevése helyett vakon hittem neked; feltétel nélkül, mindenben.

Sejtettem, hogy valami nagyobb, valami sokkal súlyosabb áll lobbanékonyságod és kedved rohamos romlása mögött, ám nem akartam, hogy valami folyamatosan aggódó, feleslegesen bizalmatlankodó, féltékenységi rohamban szenvedő szipirtyónak kiálts ki, így rád hagytam a dolgot - saját pozíciómat féltve léptem át problémáinkon, melyek észrevétlenül mérgezték meg életünket.

Írói vénámban újra csörgedezni kezdett a vörös nedű, s ihletet merítve mindennapjainkból ragadtam újra tollat és füzetet, majd sebes, heves körmölésbe kezdtem.

Rendre mögém settenkedtél, s apró csókokkal, édes duruzslásokkal próbáltad kiszedni belőlem, mégis miről írhatok, de makacsul takargattam előled, hisz rólad szólt; minden rólad szólt.

Újra behívtak a kiadóhoz, s megint végig kellett hallgatnom egy rettenetesen unalmas, több órás előadást, melynek semmi köze nem volt hozzád; nem tagadom, már nagyon untam a folytonos időpocsékolást.

Felajánlottad, hogy bemehetünk majd a híres-neves kávézóba amint végeztünk, de ahogy majdnem elaludtál a volán mögött, s szinte meg kellett erőszakolnod magadat, hogy ébren maradj, visszautasítottam az ajánlatot; láttam rajtad, mennyire fáradt és kimerült vagy, így miután hazaértünk, s ágyba dugtalak, egyedül indultam neki a nagy útnak.

Hallottam hátam mögött, hogy pletykák tárgyaivá váltunk, s spekulálni kezdtek rólunk, mégis miért vagyok egyedül, miért nem vagy velem - én csak nevetve kortyoltam bele a második szerelmemnek kikiáltott feketébe, s megrázva világos tincseimet adtam át magamat az ismerős érzéseknek.

Szerettem ezt a nyugalmat - ránk emlékeztetett; azokra, akik egykor voltunk.
Mikor még rendben volt minden.