partra vetett bálna | banginho

07

Egyszer csak eltűntél; elnyelt a föld.

Fogalmam sem volt, mi lehet az oka folytonos kimaradásaidnak, de már az első pillanatban elkapott a jeges pánik; libabőr pettyezett karjaimon, akárhányszor üres székedre pillantottam.

Olyan evidenssé vált ottléted, mintha csak levegőt vettem volna, így amint elvonták tőlem az éltető kavalkádot, úgy éreztem, lelkem egy része meghalt.

Még a pultos lánynak is feltűnt, hogy egyedül vagyok, s próbált jó kedvre deríteni - sikertelenül.

Zaklatottan és feldúltan hagytam ott kávés bögrémet, majd a kicsiny, könyvekkel tarkított kuckó felé vettem az irányt; nem akartam, hogy lássák, mennyire megvisel hiányod, így papírokkal tömött csodákkal próbáltalak pótolni.

Hátamat az egyik polcnak döntve, az ablakkal szemben ülve faltam a sorokat, s egyszer csak az eső koppanásai szakítottak ki az idilli csendből; olyan volt, mintha az ég is miattam sírt volna - minket gyászolt.

Elkeseredettségemben tollat és pergament ragadtam, majd ezer meg ezer gondolatot fogalmaztam meg, s vetettem lapokra.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt hozzájuk közöd; titkon mindegyiket neked címeztem.

Hiába voltam írói blokkban, a komfortból, édes ismerősből való kiszakítás elemi erővel söpört végig rajtam; addig nem álltam meg, amíg mindent le nem írtam.

Ujjaim már remegtek, ahogy az eszköz sercegett közöttük; mégis szakadatlanul folytattam munkámat - megrészegített a hatalom, melyet gondolataim hagytak hátra.

Már csak azt vettem észre, hogy le-lecsukódnak pilláim, s majd elalszok a nagy alkotás miatt; nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy bármi produktívat csináljak nap közben, így ez a tevékenység az újdonság erejével hatott.

Már majdnem az álmok tengerén hajóztam, amikor gőzölgő cappucino illat kúszott be orromba; mikor kinyitottam szembogarainat, már senki nem volt ott, így furcsán nézve, tarkómat vakargatva vettem fel az italt a földről, majd minden további nélkül belekortyoltam.

Furcsa volt az íze, de határozottan tetszett, ahogy a tejszín és fahéj kitűnően keveredett - tökéletes elegyet alkotott.

Mikor realizáltam, hogy fahéjat ízlelek, lelkem is megremegett és bekebelezett az irántad érzett szeretet; te voltál az, ki eme szenvedélyéről órákon keresztül tudott beszélni, s ha sikerült rávennem téged, hogy ne feketét igyál, ezt kérted.

Mosolyogva tüntettem el az éltető nedűt, s az az éktelen nagy görbület még akkor sem tűnt el, mikor távoztam az épületből.

Szerettem ezt a helyet, nem vitás; de veled volt tökéletes - te tetted egésszé az összképet.

Nélküled még a forró kávé is hideg lett - te voltál az, ki egy hűvös délelőtt megmelengetett.