Még lélegzem [Befejezett]

November 20., szerda

Gondolom nem túl meglepő, ha azt mondom, nem indult jól a napom.

Egy normális, boldog, kiegyensúlyozott ember valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy mennyire nehéz tud lenni reggel felébredni. Semmi konkrétnak nem kell ehhez történnie, ez csak úgy van. Ilyenkor bárhogy erőlködsz, bárhogy gondolkodsz, nem tudsz olyan célt, indokot, ne adj isten pozitívumot találni, amiért érdemes lenne egyáltalán felkelni. Család? Barátok? Párkapcsolat? Egyikre sem tudok támaszkodni. Valami esemény, ami megtöri a napjaim egyhangúságát? Ilyenek egyedül a péntek esti bandázások voltak az életemben, amik ugye egy héten csak egyszer vannak, másrészt újonnan még ott sem érzem jól magam. Vagyis semmi, de semmi nincs, amiért érdemes lenne kikelni abból az ágyból.

És ha valaki minden áldott nap átéli ezt, az egy idő után kezd nagyon-nagyon fárasztó lenni.

Ma nem volt szükség a pulcsimra, ugyanis ezúttal egy fekete, hosszú ujjú, testhezálló felsőben mentem iskolába, amit pont olyan unalmasnak tartok, amilyennek hangzik. És mégis, V alakú nyakrészének kivágása bőven elég ahhoz, hogy a fiúszemek már is rátapadjanak, és a diákok elkönyveljék merész, olyan „laurás" ruhadarabnak. Érdekesek az emberek. Mindig megdöbbenek, hogy mennyire egyszerűek.

Amilyen szerencsés vagyok, a biosztanárunk első órában pont engem fogott ki felelésre. Bár ezen a jegyeim alapján nem nagyon van csodálkoznivaló, épphogy kettesre állok. És nagy meglepetésemre ezt ma nem sikerült tovább rontanom, inkább csak megerősítettem egy újabb kettessel, amit fogalmam sincs, hogyan szedtem össze a morcos, abszolút nem kommunikatív álldogálásommal a táblánál.

Az ofő egész jókedvűen érkezett német órára, amihez nem tudom, hogy mennyi közöm volt, de mint óra után kiderült, okozhattam akár én is, ugyanis mosolyogva hívott oda magához a csengő megszólalta után.

– Kijavítottam a témazáródat – jelentette be ünnepélyesen. Nem igazán tudom, mit várt, valószínűleg azt, hogy hozzá hasonlóan én is jöjjek lázba ettől a hírtől, netán kapjam a szám elé a kezem, és úgy várjam az eredményt. Persze semmi ilyesmit nem csináltam, ugyanolyan egykedvűen bambultam rá, mint előtte, így reakció híján kénytelen volt folytatni. – Az még mindig nem mondható el, hogy összevissza törted magad a tanulásban, az elméleti részek erősen hiányosak, és ezek nélkül sajnos nem fog menni a dolog. Viszont. – Apró, elragadtatott mosoly jelent meg a szája sarkában, amivel bár még mindig nem sikerült kipréselnie belőlem semmilyen érzelmet, de legalább rájöttem, hogy most jön a történet pozitív része. – Tisztán látszik, hogy ezúttal foglalkoztál a dologgal; még ha keveset is, de fektettél energiát a tananyagba, és sok helyen látom azt a próbálkozást, amit eddig egyszer sem. Ennek pedig meglett az eredménye, jóindulatúan osztályozva ugyan, de hármast kaptál. Méghozzá kettőt.

Még ha nem is mutattam, ezúttal nem maradtam teljesen közömbös, ugyanis eléggé ledöbbentem. A kilencedikes egyes-kettes jegyeim között csak elvétve akad egy-egy hármas, illetve annál jobb, és soha nem gondoltam volna, hogy az egyiket németből fogom megszerezni. Elégedettség töltött el a gondolatra, hogy egy időre levan a gond a német jegyemről. Az ofő azonban kitalálta a gondolatomat, és azonnal lelombozott.

– De ez nem azt jelenti, hogy ezentúl nem kell komolyan venned a németet, pont ellenkezőleg. Nimród korrepetálása hihetetlenül jó hatással volt rád, így ragaszkodom hozzá, hogy folytassátok a közös tanulást. – Megforgattam a szemem, erre azért számítottam. – Rendben? – kérdezett rá az ofő, hogy legalább egy kicsinyke választ kapjon.

– Rendben – biccentettem rágózva. Ezután az ofő egy biztató mosollyal utamra engedett, ami az infó terembe vezetett.

Nem igazán tudtam, mit érzek a korrepetálás folytatásával kapcsolatban, de azonnal eszembe jutottak a nagyi tegnap elhangzott szavai, miszerint nem próbálkozom, és érthetetlen módon elutasítom a segítséget. Akár igaza volt, akár nem, nincs túl sok választásom, ha minden héten egyszer, vagy akár többször Nimród társaságára vagyok kényszerülve.