Még lélegzem [Befejezett]

Május 3., vasárnap

Miután tegnap a nagyit elengedték a kórházból és újra itthon van, folyamatosan az agyára megyek. Nemrég még elképzelni sem tudtam, hogy bárkivel olyan aggódva törődjek, mint egy csecsemővel, és ahogy ebben a két napban a nagyival. Reggel az az első, hogy ránézek, napközben ötpercenként kijövök a szobámból és csekkolom, hogy jól van-e, nevetséges szigorúsággal felügyelem, hogy akkor és annyit vesz-e be a gyógyszereiből, amennyit kell, és ha szüksége van valamire, már ugrok is. Emiatt a nagyi mondjuk egyszer kikelt magából, azt mondta, be fog golyózni, ha arra kényszerítem, hogy egész nap egy helyben üljön, és ekkor én is beláttam, hogy kicsit túllövök a célon. De ez már csak így működik. Aki egyszer hibázik egy nagyot, az utána nagyon óvatos lesz, hogy ne kövesse el még egyszer, gyakran túlzásba is viszi, de még mindig inkább ezt választja, minthogy kockáztasson. Ha az őrületbe is kell kergetnem vele a nagyit, akkor is vigyázni fogok rá.

Egészen ma estig úgy tűnt, hogy Nimród felszívódott. Akkor láttam utoljára, amikor elvált tőlem az utcán, hogy Miáék után menjen, utána eltűnt, nem adott jelet, nem hívott, nem írt nekem. És én sem írtam neki. Nem azért, mert haragudtam rá, ő is emberből van, és ő is hibázhat. Inkább csak nyugodtan megvártam, amíg visszajön hozzám, tudtam, hogy vissza fog, és mivel ismerem őt, azt is tudtam, hogy akkor majd bocsánatot fog kérni és bűntudata lesz. És azt is tudtam előre, hogy meg fogok neki bocsátani, mert tisztában vagyok vele, hogy mennyit jelentett neki Mia, és most az egyszer én akartam vele olyan megértő lenni, mint ő minden alkalommal, amikor én hibáztam el valamit.

Nem tévedtem, ma este kilenc körül végre jelzett a telefonom, Nimród üzenetet írt nekem.

Nimród: Tudunk beszélni?

Én: Persze

Nimród: Személyesen is?

Én: Nem akarom egyedül hagyni most a nagyit...

Nimród: Nem is kell. Itt vagyok.

Tulajdonképpen már meg sem lepődtem ezen a válaszon azután, hogy egyszer már bármiféle előzetes figyelmeztetés nélkül meglógott hozzám egy elég kései időpontban. Csakhogy akkor apával laktam, mondhatni egyedül, most viszont volt a lakásban olyan felnőtt, aki törődött vele, hogy mit csinálok.

Én: Várj egy kicsit, megbeszélem a nagyival.

Nem tudtam, hogy alszik-e már, így óvatos léptekkel közeledtem a hálószobája felé, de ébren találtam, tévét nézett.

– Nagyi, ööö... Lenne egy furcsa kérdésem – álltam meg tétován az ajtóban, a nagyi pedig érdeklődve nézett rám a tévéről az arcára vetődő halvány fényben. – Nimród itt van – böktem ki.

– Most? – szaladt fel a szemöldöke döbbenten.

– Tudom, tudom, ritka jó az időzítése, és csak most szólt, hogy már itt van, de nem akarom elküldeni, mert nem öt percre lakik, és igazság szerint van egy kis megbeszélnivalónk, meg...

– Ne is folytasd – szakította félbe mosolyogva a zavart magyarázkodásomat. – A válaszom igen.

– Még nem is kérdeztem semmit – értetlenkedtem.

– Nem baj. Kedvelem ezt a fiút és azt is, ahogy hozzád viszonyul, úgyhogy bármikor szívesen látom a lakásomban. Még este fél tízkor is, habár az időpontválasztást továbbra sem értem... – ráncolta a homlokát, én pedig elvigyorodtam.

– Nagyon köszi, nagyi!

– Nagyon szívesen – vont vállat békés mosollyal. Behajtottam az ajtaját, aztán mentem, hogy beengedjem Nimródot, aki ki tudja mióta várakozhatott a lakás előtt.