Még lélegzem [Befejezett]

November 11., hétfő

Valószínűleg már kiderülhetett, hogy akkor folyamodom a naplóírás nevetséges megoldásához, ha úgy érzem, nincs már más, amivel le tudnám kötni a túl hangos gondolataimat.

Jelenleg is ez a helyzet, azonban az elmúlt egy hétben nem tudtam, miről írhatnék. Nimród tartotta az ígéretét, és azzal, hogy nem bolygatta tovább az életemet, a napjaim ugyanolyanok lettek, amilyenek előtte is voltak. Üresek, céltalanok, eseménytelenek, végtelenül kimerítőek, pont olyanok, amikről az ember nem hiszi, hogy valaha is változni fognak. És tudom, hogy ennek így is kell lennie. Illetve így kellett volna lennie.

Amikor Kevin pénteken megkérdezte, megyek-e a Blue Bird-be, habozás nélkül válaszoltam igennel, kicsit talán túlságosan is sietve, amit igyekeztem annak betudni, hogy egyszerűen hiányzik a társaságuk. De magamat nem tudtam átverni, nyilvánvalóan volt valami más oka is. Például az, hogy bevillant a Nimróddal kötött alku, és bizonyítani akartam, hogy engem mennyire nagyon nem érdekel, ha megszegem. Azonban az, hogy Kevin autójában ülve máson sem járt az agyam, csak azon, hogy mi lesz, ha felrúgom a megegyezésünket, nem arra vall, hogy olyan érdektelen lennék. Zavarbaejtő volt az is, hogy csalónak éreztem magam, hát még az, hogy a szívem mélyén azt szerettem volna, hogy a csalásom ki is derüljön.

Mellesleg totál felesleges volt elmennem a Blue Bird-be, megint az lett a vége, hogy megalázottan, dühösen, csalódottan jöttem haza, utáltam magam, és ami a legrosszabb volt, hogy tudtam, mégsem lesz semmi másképp legközelebb. Ugyanúgy szívdobogva fogom várni Atesz érkezését, ugyanúgy szét fogok esni, amint meglátom, ugyanúgy órákat fogok majd várni egyetlen lenéző pillantásra, esetleg két hanyagul odavetett szóra, ami majd ugyanúgy fájdalmat fog okozni, ugyanúgy ott lesz a szeptemberi emlék a fejemben, és a remény, hogy esetleg megismétlődhet, ugyanúgy csalódni fogok, amikor rájövök, hogy sosem fog megismétlődni, és az önutálat közepette ugyanúgy megfogadom majd, hogy soha többet nem hunyászkodok meg Atesznak. De persze hiába.

Mostanában már ott sem tudom jól érezni magam, Atesz lehetetlenné teszi. Illetve én teszem lehetetlenné. Nem tudom elengedni magam, nem tudok szarni a világra, mivel minden percben azt lesem a szemem sarkából, hogy Atesz vajon nem néz-e; amiket csinálok, mind azért csinálom, mert azt remélem, titokban ő is annyira figyel rám, ahogy én rá. Magyarul teszem az agyam, minden tettemet ő irányítja. És mindezt miért? Mert egyszer, hetekkel ezelőtt kaptam tőle egy szemernyi reményt. A remény veszélyes dolog, mert kézen fogva jár a fájdalommal, és mint már oly sokszor rájöttem, nekem egyikre sincs szükségem.

Úgyhogy csak belesüppedtem a szürke hétköznapokba, és megpróbáltam tűrni mindazt, ami az élettel jár, illetve magát az életet. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a legnehezebb napjaimat megéltem már, és sokszor hiszem, hogy már csak könnyebb lehet. Az előbbi valószínűleg igaz is, a nyári időszak überelhetetlen, azt teljesen beárnyékolta anyu halála, de az nem igaz, hogy ennyi hónappal később könnyebbnek kell lennie. A semmi is lehet nagyon nehéz. Ha semmi sem történik, az éppen annyira lélekölő lehet, mint az, ha minden rossz összejön, és bármelyik elég lehet ahhoz, hogy nagy szavakkal élve ne lásd a fényt az alagút végén. Hát ezért olyan nehezen hátrahagyható a depresszió.

Ma reggel olyan dolog történt, amire igazán nem számítottam. Jelentős késésben voltam az iskolából, mégsem tudtam rávenni magam, hogy elinduljak, inkább ásítozva nyitottam ki a hűtőt, hogy ellenőrizzem, maradt-e még annyi a tegnap főzött spagettiből, hogy a mai ebédre is elég legyen. Nem maradt, vagyis morcosan vettem tudomásul, hogy a suliból hazafelé jövet be kell majd ugranom a boltba hozzávalókért. Éppen azt szedtem össze gondolatban, hogy mit is kell vennem a főzéshez, amikor a hátam mögötti zajokat hallva lefagytam egy pillanatra. Léptek voltak, apa léptei. Ez persze nem hangzik olyan rendkívülinek, elvégre egy lakásban élünk, elkerülhetetlen, hogy néha összetalálkozzunk, mégis minden alkalommal elegendő arra, hogy bárhol máshol akarjak lenni.