Még lélegzem [Befejezett]

Április 7., kedd

Valószínűleg még jelentősebb volt az érzelmi megpróbáltatás, amiben tegnap részem volt, mint gondoltam, ugyanis teljesen kifáradva értem haza a buszmegállóból, és este tíz előtt el is aludtam. Nagyon nagy szükségem lehetett már egy kiadós, álomtalan alvásra, és most végre meg is kaptam, olyannyira sikerült kipihennem magam, hogy nem is az ébresztő keltett, hanem magamtól fent voltam már egy kicsivel előtte. Csak lassan engedtem, hogy bekússzon az agyamba minden, ami tegnap történt, nem akartam a kivételesen jó reggelemet egyből elrontani. Bár nem volt annyira okom a félelemre, már nyugodtabban álltam a helyzet előtt, de ez nem jelenti azt, hogy határozottabban is. Adjak apának még egy esélyt vagy sem? Még abban sem voltam biztos, hogy ő szeretné-e, hogy adjak neki, elvégre csak annyit közölt, hogy abbahagyja az ivást, olyat nem mondott, hogy a lányát is újra óhajtja figyelembe venni. Pár percen belül azonban legalább erre választ kaptam.

Miközben kimentem a konyhába, már fel sem figyeltem arra, hogy friss reggeli illata terjeng a lakásban, hiszen a nagyi minden nap csinál nekem rántottát, akkor azonban lecövekeltem, amikor megláttam, hogy ezúttal nem ő áll a tűzhely előtt. Korábban volt, mint ahogy egyébként fel szoktam kelni, így nem az a furcsa, hogy ő még nem volt ott, hanem az, hogy ki volt ott helyette.

Pár másodpercig némán néztem apa háttal álló alakjára, ő nem vett észre engem, mivel halkan jöttem. De a megrökönyödés felülkerekedett rajtam, így mielőtt emlékeztethettem volna magam a némasági fogadalmamra, kibuktak a szavak a számon:

– Te meg mi a francot csinálsz?

Hozzászóltam. Majdnem tizenegy hónap óta először hozzászóltam. Beszéltem az apámhoz azóta, hogy... A temetés napja óta. Hirtelen váratlan hevességgel tolakodott az agyamba annak a napnak az emléke, és elhomályosított minden mást, így azt sem hallhattam, amit apa megfordulva mondott nekem.

A sírás fojtogatta a torkomat, azt hittem meg fogok fulladni. Napok óta az egyetlen érzelmi reakció volt ez, és olyan erővel tört rám, hogy úgy éreztem, szétszaggat. Az anyukámat akartam, és nem hittem el, hogy már nincs, hallani akartam a hangját csak még egyszer, meg akartam érinteni a sok takarítástól megvastagodott ujjait, rimánkodtam, hogy jöjjön haza, és ha akar, veszekedjen velem, még a folyamatos ordítozásunk is jobb volt ennél, mert utána este mindig bejött a szobámba, és miközben én sértődésből azt tettettem, hogy alszom, ő gyengéden megsimította a hajamat, vigyázva, hogy ne ébresszen fel, és azt suttogta nekem, hogy mennyire szeret. És mindezt egyik napról a másikra elvesztettem.

Nagy levegőket vettem, mert ez tűnt az egyetlen módszernek az ellen, hogy elveszítsem az eszem, és kibotorkáltam a konyhába. Tudtam, hogy ott találom aput. Meg akartam ölelni, egész éjjel ölelni akartam, olyan erősen szerettem volna belefúrni az arcom az ingébe, hogy az „apu illaton" kívül semmi mást ne érezzek. Úgy éreztem, ez az egyetlen út, hogy túléljük.

– Apu – szólítottam meg remegő hangon az asztalnál nekem háttal ülő férfit, de nem reagált semmit. Lassan megkerültem az asztalt, és ahogy ránéztem az egyetlen emberre, akitől a vigaszt vártam, és aki ennek ellenére összetörtebb volt, mint én magam, elöntötték a szemem a forró könnyek. Egy üveg vörösbor és egy teli pohár volt előtte, ez utóbbit fogta mindkét kezével, révetegen bámult rá, és abból, amilyen tompa ürességet sugárzott a tekintete, tudtam, hogy meg sem hallotta, hogy szólítottam.

– Apu, jól vagy? – kérdeztem elcsukló hangon, még közelebb érve. Rám se hederített, talán az emlékek voltak olyan hangosak, hogy minden más külső tényezőt elnyomtak? Vagy szimplán a vakító fájdalom? – Ez nagyon fáj – Kibuggyantak a könnyeim, miközben a mellkasomra mutattam, éppen a szívem fölé. Nem tudom, mit vártam, talán azt, hogy erre végre felemelje a fejét, és a karjaiba vonva próbálja orvosolni a lánya összetört szívét, de semmi sem történt. Akár egy szoborhoz is beszélhettem volna, az is pontosan annyi reakciót mutatott volna, mint apu. – Apu, segíts – sírtam el magam úgy igazából, a testem megrázkódott, lélegezni minden addiginál nehezebb volt, de mindez nem érdekelt, csak az, hogy el tudjak érni egy embert, aki elérhetetlen távolságban volt tőlem. – Én ezzel nem tudok megbirkózni, még felfogni sem tudom, nem tudok lélegezni, nem tudok aludni, nem tudok enni, nem tudok érezni, és ez pokoli, kérlek, segíts nekem! Én is segítek neked, együtt túl fogjuk élni, csak engedj be engem, ne zárkózz el, könyörgöm! – kezdtem rimánkodni a bőgéstől csúszkáló hangon. De apa meg sem hallott. Csak nézte azt a borospoharat a kezei között, ami bizonyára nem az első volt, és ha valami leolvasható volt a testbeszédéről, akkor az, hogy semmi mást nem akar, csak azt a pohár alkoholt. Semmit, és senkit, főleg a lányát nem. Olyan erősen markolt a szívembe a fájdalom, hogy legszívesebben felsikoltottam volna. – Kérlek, beszélj hozzám, apu! – zokogtam. – Kérlek, bármit megteszek, csak ne zárkózz el előlem, nem akarlak téged is elveszíteni! Apa, apa, nem hallasz? Nézz rám, én még itt vagyok, a lányod vagyok, és szükségem van rád. Szeretlek, apu! KÉRLEK, MONDJ MÁR VALAMIT! – ordítottam torkom szakadtából, de mindhiába. A hangerő sem volt képes áthidalni az áthidalhatatlant. Percekig, talán órákig csak néztem az apukámat, amint nézi a bort, kiabáltam, amíg el nem ment az összes hangom, zokogtam, amíg el nem fogyott az összes levegőm, és észre sem vettem, hogy vége lett. Sokkal később tértem magamhoz a konyhapadlón fekve, elveszthettem az eszméletem. Körülnéztem a hideg kövön felülve, de apa már nem volt ott. Fizikai, és átvitt értelemben sem. Nem vitt be a szobámba, hogy az ágyamra fektessen, hozzám sem ért, csak otthagyott a földön, lemondott rólam. Akkor realizálódott bennem, hogy egyedül maradtam.