Még lélegzem [Befejezett]

Január 1., szerda

Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor tudatosult bennem, hogy mostantól számítva pont egy évig nem kell majd egy karácsonyi dalt sem meghallgatnom. És természetesen megint fellépett nálam a skizofrénia, konkrétan várom, hogy visszamenjünk az iskolába, ugyanakkor tudom, hogy a jövőbeli, öt nappal későbbi énem csak arra fog várni a hetedik órán ülve, hogy a dilis fizikatanárunk végre hazaengedjen minket. De azért azt el kell ismernem, hogy nem olyan pokol a téli szünet, mint vártam. Persze ennyi idő elteltével már kezd nagyon elegem lenni a nagy csendből, ami állandóan körülvesz, de akkor is pozitívat csalódtam. Kezdve a szentestével.

Úgy kezdtem a napot, hogy azt kívántam, bárcsak ne ébredtem volna fel, hogy átaludhassam a napot, a szeretet ünnepén ugyanis a szokottnál is nyomorúságosabb szembesülni azzal, ha az embernek nincsen senkije, aki szeretné. (És itt most nem számítanak a telefonon kapott köszöntések, amik már korán reggel elözönlötték a telefonomat, és amiket nem győztem ignorálni a műségük miatt.) Azonban lassacskán eljön az ideje, hogy elkezdjem belátni, igenis van, aki szeret. Ha egy ember, akkor egy ember. Ha a lehető legidegesítőbb módon, akkor úgy. A lényegen nem változtat, vagyis azon, hogy az „egyedül vagyok, mint a kisujjam" kijelentésem már nem állja meg a helyét.

A nagyi délután szokásához híven váratlanul állított be a lakásunkba, amikor unalmamban éppen Stranger Thingset néztem, és amikor közölte, hogy meghozta a karácsonyi ajándékom, csak bambán meredtem rá. Nem vicc, tényleg vett nekem ajándékot, méghozzá olyat, ami bele is passzol a világomba, egy vezeték nélküli fülhallgatót, egy My Chemical Romance-albumot, és egy fekete télikabátot. Mindegyiknek örültem, de ez utóbbi esett a legjobban, bármilyen fura is. Ahogy mondtam, hosszú hetek óta győzköd, hogy ne bőrdzsekit hordjak már télen, de én mindig elutasítottam, mondván, hogy nem veszek fel olyat, ami nem fekete. A nagyi pedig egy idő után megértette és elfogadta, de mivel továbbra sem akarta, hogy megfagyjon az unokája, a lehető legészszerűbb dolgot tette: vett nekem egy fekete télikabátot.

Döbbenten álltam előtte, és jó darabig nem tudtam megszólalni. Bűntudatom volt, amiért nekem eszembe sem jutott venni neki semmit, de a nagyi csak kinevetett, hogy szerintem ő gyerekként mikor gondolt ilyenekre, és pont jól van ez így. Gondolom, mondanom sem kell, hogy végtelenül zavarban voltam. De az is tagadhatatlan, hogy jó volt. Még ha csak kicsi is, de igenis kijutott nekem is abból az igazi karácsonyból. Még akkor is, ha nem családostul ünnepeltem, csupán egy emberrel, még akkor is, ha nem volt karácsonyfánk, még akkor is, ha az apám egy helyiséggel arrébb teljesen kiütve feküdt az ágyában. Mindezek ellenére kaptam egy csepp boldogságot szenteste.

Aztán ott volt a szilveszter... Amit nagyon, de nagyon nem úgy töltöttem, ahogy pár hónapja vagy akár hete gondoltam volna. Azt hittem, majd részegen, üvöltve fogok visszaszámolni a Blue Bird egyik bárszékén állva, körülöttem egy halom öntudatlan, harsány idegennel, és persze a barátaimmal, köztük is kiemelten Atesszal. Nos, ennek a szöges ellentéte történt. Ugyanis az újév első pillanataiban mindössze két ember társaságában voltam a világtól elszigetelve, könnyekkel az arcomon.

Történt ugyanis, hogy harmincadikán este kaptam egy meghívást Nimródtól, hogy töltsem vele és Miával, az ő házukban a szilvesztert. Épeszű ember az új évet nem a barátnőjével, plusz egy gyertyatartóval akarja köszönteni, így ismét hatalmas baromságnak tartottam az ötletet, de mégsem mondtam rögtön nemet Nimródnak, ignoráltam az üzenetet, mert féltem, ha válaszolok, az megint kínos témákhoz fog vezetni, ahogy a múltkor.

Szinte borítékolható volt, hogy Kevin is meg fog keresni a szilveszterrel kapcsolatban, mégis reménykedtem benne, hogy nem így lesz, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Nem titkoltam magam előtt, hogy borsózik a hátam a gondolattól, hogy a szilvesztert a Blue Birdben, Atesz társaságában töltsem, csak azt nem tudtam, hogyan fogom ezt tálalni Kevinnek. Úgyhogy amikor a hezitáló, de inkább nemleges válaszomat elolvasva Kevin felhívott, összeránduló gyomorral vettem fel a telefont.